Balogh László a tavalyi MűvészetMalomban megrendezett monstre életműtárlat után, ezúttal finomra hangolt festményeket és feszesre komponált, precíz szín-arányú szitanyomatokat mutat be Leányfalun a Faluházban.
A Kossuth-díjas Vadász György építész tervei alapján megújult szellős, tágas, hosszanti ablakokkal tagolt többfunkciós kiállítótér nem először fogadja be szentendrei művészek alkotásait. Az épületben a kiállítótér mellett egy önálló, Aba-Novák nevét viselő galéria is helyet kapott. (A galériát Kováts Kristóf, Aba-Novák Vilmos unokája vezeti.)
Balogh László a szentendrei konstruktív szellemiségű festészet közvetlen folytatója, 1950 és 1957 között végzett a Képzőművészeti Főiskola Alkalmazott Grafika Tanszékén, Konecsni György tanítványaként. A Régi Művésztelep egykori tagjaként (1957–1965 között), Barcsay Jenő atyai támogatása mellett ért művésszé. Az, hogy festői életműve töretlen és egységes, a megélhetését biztosító alkalmazott grafikusi tevékenységének köszönhető.
Egyetlen megvalósult köztéri műve egy jeligésen beadott mozaikterv 1985-ből. Ennek a vázlata a kiállítás kezdő képe. A festmény a víz áramlásának, örökös hömpölygésének finom arányokból, érzékeny színátmenetekből építkező allegóriája. A kiállítás záró képe pedig legújabb alkotása, ami egy múltba tekintő, önmagát kutató merengő alakot jelenít meg. A két alkotás közötti utakat, elágazásokat és irányokat jól érzékeltetik és egészítik ki az Aba-Novák Galériában kiállított szitanyomatok. A sziták a 30 éve működő Szentendrei Grafikai Műhelyben készültek, ami ma is fontos helyszíne a szentendrei művészek valamennyi korosztályának.
Balogh László képein állandó áramlás, lüktetés, pulzálás van jelen, mozgásban vannak az ívek és hajlatok, a házak és terek, az összekapaszkodó emberpárok. Dinamizmust sugároznak az egymással vetélkedő színfutamok, az egymásba futó színkontrasztok. A tiszta fogalmazású festői formákon, a logikus képszerkezeteken és a képarchitektúrák szigorú rendjén is átsugárzik az a lírai poézis, ami minden művének origója. Képei nem gondolatainak illusztrációi, hanem maguk a képpé formált gondolatok, érzelmekkel átitatott élmények, belső monológok, lélek esszenciák. Minden alkotása mélyén feszültség rejlik, de ott a feloldás is, dráma bontakozik ki, de átélhető a katarzis is.
A Barcsay Jenőtől kapott útmutatás tanulságai végigvonulnak a teljes életművön: a korai szerkezetes városképek feszes formarendje, az abroncsba zárt szentendrei házak, a letisztult síkok és terek, majd később a hullámzó, torlódó absztrakt formák, a térbe komponált tömbszerű figurák, a színkontrasztokra épülő organikus alakzatok, s végül a szikár jelek üzenete, egy közös gondolati ívre fűzhetők.
A festői életműben érzékelhető az idő múlása, és jelen van az örökös megújulás, a mindent éltető változás is. Egymásra rakódó életrétegek, idősávok bontakoznak ki a mind tömörebbre formált festői motívumok láncolatából. Az absztrakció számára soha nem öncélú formai játék, hanem lelki alkatának kivetülése.
Balogh László fiatalos lendülettel megformált, dübörgő formái, olykor áradó, némelykor derengő színeinek harsány-halk összecsendülései, festői szinesztéziák, melyek egyszerre szólnak az érzékekhez és a lélekhez.
Faluház, Leányfalu
2011. május 28. – 2011. június 30.