Utólag persze könnyű okosnak lenni, de Andreas Fogarasi kiállítását végignézve nem tűnik jogosnak a szakma szűk egy évvel ezelőtti fanyalgása. A magyar származású, de Bécsben élő fiatal képzőművész egy – tőle független – pályázati hercehurca után nyerte el a 2007-es Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiállítási jogát.Persze érthető a hazai szakemberek vállvonogatása, Fogarasi túl szolid választásnak tűnt a Biennálé nagyszabású nemzetközi gegparádéjához. Hat minivideo, lassú vágásokkal, zörejekkel, hosszan kitartott állóképekkel a budapesti művelődési házak nyomorúságos mindennapjairól, a kopott folyosókról, az üres termekről, vagyis a nagyon is diszkréten tálalt, zörgő csontú posztkommunizmusról. Majd jött a nagy meglepetés ősszel, az unalmasnak és érdektelennek kikiáltott Fogarasi megnyerte az Arany Oroszlán-díjat. A nemzetközi zsűri úgy látszik mégsem a szenzációhajhász és látványos produkcióktól esett hasra, ahogy ezt itthon jósolták. Az Ernst Múzeum mostani Fogarasi-kiállításán pedig végre a biennálés kontextustól függetlenül is megtekinthetjük azt a bizonyos Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című video-együttest a művész néhány korábbi munkájával együtt. Az utóbbi különösen hiánypótló, mert a magyarul is beszélő fiatal alkotó eddig szinte egyáltalán nem volt jelen a hazai színtéren. A Kultur und Freizeit hat darab rövid filmecskéjéhez furnérlapokból összeácsolt, lábakon álló bemutatódobozok tartoznak. Ezek nem csupán prezentációs kellékek, Fogarasit ugyanis főként az építészet érdekli, beleértve ezeket a profin kivitelezett black boxokat is. (A múzeum közepén például egy fekete rámpa található, amin felsétálva más panorámából csodálhatjuk meg a kiállítóteret és a Nagymező utcát.) Az öt-hat perces kisfilmek a budapesti művelődési házak jelenét mutatják be, filmesszé-szerű csapongásból és dokumentumfilm-jellegű nosztalgiából összegyúrva. A hat helyszínből négy a kommunizmushoz köthető, egy még a századfordulón, egy pedig a rendszerváltás után épült. Hatalmas betontömbök, a nemzetközi modernizmus keleti végekre száműzött formakísérletei és a Sztálin-barokk erősen megkopott klasszikus kincsestára, márványoszlopok, bronzcsillárok, elárvult emléktáblák. Az avantgárd pár évtizeddel ezelőtti halálát kiheverni képtelen neo-modernizmus nosztalgiája árad mindenből. A nagy városteremtő utópiákat szemlélő kései utód keserédes lemondása, ami szöges ellentétben áll az utca emberének betontömb-utálatától, a válogatás nélküli szocreálozástól. De Fogarasi munkái sokkal intelligensebbek és összetettebbek ennél az építészeti vagy társadalomtudósi nosztalgiánál. Finom iróniával tekint az architektúrákra, nem érdekli a felszínes retró, viszont szívesen végignézi, ahogy a gondnok megküzd a táncterem harmonikaajtajával, ahogy szétnyílik a színháztér mennyezete, s ahogy a néma folyosókon végigszalad a mindent felfaló enyészet. De az is érdekli, hogy az állami pénzcsapok elzárása után miként találtak magukra ezek az intézmények. A mátyásföldi Ikarus művház ugyan bezárt, de a Guttenberg téren még zajlik az élet, üléseznek a klubok, nem is beszélve a korábbi panelépület helyén felhúzott korszerű és modern új-budai kultúrközpontról. Fogarasit nem csak az önmagában elég egysíkú modernizmusnosztalgia hajtja, hanem az épületek és az emberek együttélésének jelenbe hajló félmúltja. Korábbi projektjeiben elemezte például a szebb időket látott francia kommunista párt székházának furcsa helyzetét, a versailles-i Kis Trianon palota szponzorációs partijának előkészületeit, a csillogó Váci utca kevésbé csillogó folytatását vagy a német nagyvárosok logószerű szimbólumait. Fogarasi művészete elvont, spekulatív és talányos, de van benne egy jó adag költészet, sőt, nem egyszer humor is. A Kultur und Freizeit egyik videóján például felteszi az önironikus kérdést, hogy miért is érdekli őt a kultúrházak sorsa. Nem válaszolja meg, és ez így kerek.
Ernst Múzeum
2008. május 17.–június 29.