A magyar design igazi arca. Séta az Iparművészeti Múzeum kiállításán skandináv és lengyel szemmel.
Elmúlt az idei Design Hét. Érdemes volt megvárni, amíg lefutnak a kiállítások és kapcsolódó programok, így alaposabban szemügyre vehetjük azokat a kiállításokat, amik tovább tartanak nyitva, mint az egy hetes programsorozat. Ilyen a 2011-es Formatervezési Díj-kiállítás is. A tárgytípusok, funkciók, stílusok, igények, anyagok és alkotói hátterek olyan sokféleségével találkozunk, hogy érdemesnek tűnik az első olvasat után büfézni egyet és keresni egy új nézőpontot, aztán megint egyet és megint egyet. Fontos, hogy magát a kiállítást szemléljük, hiszen múzeumban vagyunk, éppen ezért ne pusztán egy díj eredményhirdetését lássuk a tárlatban.
Hasznosnak tűnik, ha az első választással egy idetévedt skandináv designer turista bőrébe bújunk és megpróbáljuk az ő szemével nézni a kiállítást. Amennyire jogos a kérdés, annyira egyértelmű is, hogy miért kéne pont egy skandináv szem és agy ehhez a kiállításhoz, de szerintünk egy kicsit talán mindenki érzi, hogy miért is kell mindenképpen kívülállónak lenni ahhoz, hogy objektívek tudjunk maradni?!
Ja mittä nämmekään? Kérdezheti egy finn, vagyis, hogy mit is látunk?
Ha bemegyünk a kiállítótérbe nagyon szellősnek érezzük a kiállítást, ami nem baj, ha a művek aurája nagy. De a kiállítási tárgyak között szlalomozva megerősödik az az érzésünk, hogy szellemiségükből, tartalmukból eredően is nagyon távol állnak egymástól a munkák. Ha visszatérő, esetleg itt tanuló skandinávok vagyunk, az is szembetűnik, hogy sok tárgy már másodszorra, illetve sokadszorra szerepel ebben a múzeumban pár hónapon belül. Mint például Rózsa Béla AlgopyRING ékszersorozata gyógyszerek tárolására. De ebben az évben már láttuk itt Pongrácz Farkas Plümó lámpáit, vagy Ducsai Judit Klocc organikus filc táskáit stb.
Ez annyiból nem furcsa a finn designer turistának, hogy tudja, feltehetően ezek a művészek olyan ösztöndíjban részesültek, ami lehetővé tette, hogy olyan projektbe kezdjenek, aminek az eredménye minőséget és innovációt jelent, így először bemutatásra, majd díjra is érdemesek. A kérdés, hogy az organikus formák filcből vagy nemezből gyakorlatilag évek óta a nemzetközi táska, illetve lakástrendek egyik fontos eleme és pont északon milyen hagyományai vannak, most ünneprontás lenne. De ebből a szempontból a két kandalló is beleillik az északon évek óta gyűrűző trendbe, amely a hosszú és sötét éjszakákra kőműves munka nélkül biztosítja a hangulatos melegséget. De a kis szobai kerek vaskályhákra is sokan emlékeznek még, így a vaskályha feat. kandalló projekt ismerősként köszön vissza mindig új és új esztétikummal.
Talán azért is szeretnénk egy kicsit skandinávul gondolkodni, mert tudjuk, hogy olyan körülmények között, ahol az év nagy részében sötét van és akár mínusz 40 fok alá is süllyedhet a hőmérő higanyszála, és ahol a természeti környezet határozza meg a tárgykultúra funkcionalitását, és ahol az egyszerű létformák tudnak szó szerint a jég hátán is megélni, ott tényleg a legtisztább és leghasználhatóbb dolgok tudnak társadalmi igénnyé válni. A design társadalmi jelenség, amit megerősít a háttéripar, ami legyártja, legyen az sorozat, gépi vagy kézi munka. Az egyszerűség nem mesterkélten letisztított formák sokasága, hanem életbevágó, működő hagyomány.
Az Unpolished kiállítással való összehasonlítás során is érzékelhetjük a bizonytalanságokat a forma, funkció, dekoráció és esztétizálás problémagócban. Ha újra nézőpontot váltunk és lengyel designkedvelő turistaként folytatjuk a Magyar Formatervezési Díj kiállítást, akkor megértjük, hogy egy ilyen díjnál nem lehet a kiállítás koncepcióján elmerengeni, hanem afféle termékbemutatóként kezelhető, ahol egymás mellé kerül mosógép, repülőgép, ékszer, szoftver, grafika és testszobor. Az Unpolished kurátorai már kilencedik alkalommal próbálták megfogalmazni, hogy mi lehet a fiatal lengyel design központi gondolata, hogy milyen tartalmi elemekkel tudnak jól olvasható kiállítást felépíteni, amit a grafikai környezet is megerősít.
Egyértelmű, hogy a design valóban a társadalmi beágyazottságon alapul, hogy a tervezők a kollektív emlékezet darabjait fejlesztik letisztult tárgyakká és ebből alakul ki a jól érthető üzenet. Ezek mellett a gondolatok mellett jelentek most meg a magyar designerek díjazott munkái, amelyet a zsűri arra érdemesnek ítélt anélkül, hogy az anyagot egységes kiállítási koncepcióvá gyúrták volna akár utólag is. Maga a kiállítás nincsen kitalálva, csak a kötelező minimumot látjuk. A tárgyak külön-külön mutatják fel értékeiket, de együtt akár ki is oltják egymást, mint például a vastag kötélből alkotott testszobrok, Nguyen Thuy Phuong alkotásai az Ecomatic zuhanyrózsával és az egyenetlen minőségű és tartalmú grafikai anyaggal… Nem áll össze a kép, ledobják egymást a művek.
Úgy tűnik, hogy jól átgondolt, a magyar fiatal designt bemutató kiállítások helyett be kell érnünk a rendszeres pályázati eredményeket felsorakoztató kisebb-nagyobb szabású termék- és tárgybemutatókkal, ezért még egy darabig elszórakoztathatjuk magunkat különböző külső nézőpontokkal addig is, amíg megtaláljuk a magyar design igazi arcát.
Iparművészeti Múzeum
2011. 10. 3. – 2011. 11. 13.