Mindannyian megtanuljuk a latin közmondást, amely szerint „a szó elszáll, az írás megmarad.” Az emberiség egy része ezért tanult meg betűket rajzolni, majd szövegeket gépelni. A kiállítás első termében látható Boros Mátyás Morzsák című munkája azonban kétségbe vonja ezt az állítást, s azt a több mint ötven évvel ezelőttről származó Marschall Mcluchan-i prognózist igazolja, mely szerint az „írott kultúra korát” fel fogja váltani a képiség kora, melyben az írás kodifikációja már talán kisebb lesz, mint a képeké.
Fotók: Art Detektor
Ahhoz, hogy megértsük a bonyolult és még mai szemmel is lassú folyamatot, a múltba kell tekintenünk, s látnunk, hogy az oralitás primátusát a nyomtatással sokszorosított szövegeknek hosszú évszázadokig fokozatosan kellett ostromolniuk ahhoz, hogy lényegi változás következzen be. Az esszenciális Igét írott szavakban rögzítő Biblia már önmagában az írott szó igazsághordozó hatalmának szimbóluma. Boros – híven a kiállítás tematikájához – a Babel tornya című ótestamentumi szöveghely kiválasztása után vizuálisan illetve nyelvi értelemben egyaránt széttörte a textust.
A művész a Károlyi Bibliából vett magyar változatot az információs társadalom nyelvi és kulturális káoszát gyorsan, könnyen kezelni próbáló alkalmazás, a Google translator Mekk mesteres hatékonyságú segítségével különböző nyelvekre fordította. Az eredmény egy koherencia nélküli, ám változatos szövegmassza lett: a jelentést hordozó szövegből érthetetlen töredékek, Friedrich A. Kittler fogalmával élve: „zaj” keletkezett, melyeket Boros a szintén töredékességükkel tüntető papír-téridomokra kasírozott. A néző számára világos, hogy sem a szöveghordozó felület, vagyis szilánkszerű, falra installált fehérre festett papírmasék, sem a rajtuk olvasható szövegtöredékek nem állhatnak össze egységgé. A papírmorzsák úgy robbannak szét és kerülnek a falakra, mint ahogyan a hajdan grammatikai és logikai szövegösszetartó erővel egyaránt bíró, globális koherenciával bíró textus. Azonban kétséges számomra Boros munkájában, hogy miért volt szükséges tovább bonyolítani az installációt a nyomtatott napi sajtó töredékeinek megjelenítésével.
A kiállítás második téregységét Kerekes Gábor kereskedelemben használt fa és papírdobozokból összeállított – űrkilövő állomásként is aposztrofálható – ingatagságában is monumentális tornya (Bábel 2.0) uralja. A körbejárható, körülbelül hat méteres (anti)utópisztikus asszamblázs közelről nézve derűt, felszabadultságot sugall, hiszen tiri-tarka éttermek, mozik, hotelszobák áradatát, vagyis a fogyasztás, számtalan élvezetforrás lehetőségeit örömét láthatjuk bele.
Ugyanez az építmény ugyanakkor távolabbról szemlélve a kockázati társadalom emberének tipikus szorongásait is felidézi. A mai nagyvárosok non-stop életörömöt kínáló világára mintha tréfásan, „posztmodern-rokokósan” referálna a torony-motívum, ugyanakkor mintha megjelenítené a túlnépesedő, illetve szeméttől fuldokló planétát is, ahonnan egy napon a szerencsésebbeknek majd talán menekülniük adatik.
Szó szerint Ádám és Évától indulunk itt is, hiszen a figyelmes néző a talapzat környékén észreveheti a teremtéstörténet graffitis feldolgozását is. A torony habár közelebbről nézve minden testi és lelki igényt kielégítő szuperplázák végtelen sokaságának tűnik, ám ha néhány méterrel távolabb lépve észrevehető, hogy tiri-tarka részletek voltaképpen egy hatalmas szemétrakássá állnak össze. Azaz a teljes kényelem és kielégülés elérésére az egyik tényező ebben a munkában, másrészt a túl sok lehetőséget és egyben bizonytalansági tényezőt és ingert egyszerre elviselni kényszerülő, s az információdömping erdejében gyakorta eltévedő ember fojtott bűntudata is érezhető a torony bizonytalan stabilitásában, tákolmány-jellegében. Mintha önnönmaga majdani összeomlását sugallná. Neil Postman, még a világháló, tömeges elterjedése előtt, 1986-ban figyelmeztetett a szórakoztatóipar túlkapásaira az Amusing ourselfes to death című könyvében, de nem kell ilyen messzire mennünk, elég Weöres Sándorra utalnunk, aki már a második világháború időszakában megjósolja az emberiség trágyahalom-korszakát, melyben nemcsak a munka, hanem a szórakozás is kötelező lesz „megszabott módon, megszabott időben.”
Antoine de Saint Exupéry maga készített illusztrációkat a világhíres meséjéhez, a Kis herceghez. Az egyik rajzon a főszereplő egy madárcsapat-fogaton repül el a bolygójáról. Távolról mintha erre az illusztrációjára reflektálna Boros Mátyás különböző városi madarakat megjelenítő Babel Cloud című papír-installációja, ugyanakkor ismét a fizikai és átvitt értelemben vett szemét és „zaj” kommunikációt, éltetet megfojtó szerepét tematizálja. Boros eredetileg analóg módon megrajzolt, majd sokszorosított és a térbe felfüggesztett habkartonokra nyomtatott madarai akadályoztatva vannak a haladásban, mert ahelyett, hogy V-alakba rendeződve s egymásnak hangjelzéseket küldve biztonságosan szállnának, nejlonzacskókba repülnek, amely megvakítja, megfullasztja, megsüketíti őket. Egyedül a zacskók áttetszőségét és anyagszerűségét lehetett hiányolni a kidolgozásban.
Az utolsó teremben Boros Mátyás egy átlátszó damilszálakra függesztett papírlapokból épített zikkurat-formájú installációja (Befejezhetetlen) zárja le a tárlatot. A papírlapokon azoknak az emberi arcoknak a füstszerűséget, illékonyságot sugalló szénnyomatos képét látjuk, amelyek a jelenben az interneten folyamatosan kommunikálnak, különböző közösségi oldalak, vagy alkalmazások segítségével. Az intenzív ugyanakkor többnyire egyoldalú és megalomán énközlés az, ami tulajdonképpen démonivá torzítja a folyamatosan beszélő, pontosabban a kevert szóbeliséget már életmódszerűen művelő, „csetelő” arcokat. A kifelé néző, egymással azonban kapcsolatba nem lépő arcokból összeálló torony nem épül fel, az egymás felé kiáradó stream of conciousness-ek kis erei nem futnak bele az óceánba.
A kurátor, Telek-Nay Ágnes munkáját dicséri, hogy a kiállítás, még talán egy gyorsan átrohanó turista számára is befogadható mennyiségű munkát vonultat fel, s hogy szép, hatásos kontrasztba került Boros lényegre törő monokróm minimalizmusa és konceptuális kiérleltsége Kerekes kollázs-léghajóinak és impozáns tornyának színes, narratív, motivikusan zsúfolt, szinte már gyerekesen egzaltált képi világával. Kerekesnél a részletekben van az ördög, hiszen, mind a kiállított kollázsok, mind a torony esetében lenyűgöző és egyben „természetes”, hogy minden apró képi részletnek jelentősége, jelentése és részletes magánmitológiája van.
Fontos kiállítás született, jó helyszínen – félúton a kupolakilátó és a főhajó között, félig szakrális, félig profán térben –, a Szent István Bazilika Lovagtermének emelkedettségét egyáltalán nem bántották ezek a sokszor nagyon frivol részleteket felvonultató alkotások. Folyamatosan reflektáltak arra kulturális múltra illetve jelenre, amelyet maga a templom képvisel – bár nem jó időben (nyári klíma). A két művész közös gondolkodása eredményesnek bizonyult, folytathatnák tovább.
2016. szeptember 18.-ig, Budapest, Szent István Bazilika – Lovagterem.
Finisszázs, tárlatvezetéssel szeptember 15-én. Bővebb információk itt!