Mint emlékezetes, idén februárban a Katalizátor-díjat, a Művészet kategóriában a Hiányzó padtárs társadalmi színházi program kapta. Az előadást a Kávaszínház drámatanárai, az AnBlokk Egyesület társadalomkutatói és amatőr roma színészek hozták létre elsősorban középiskolások számára, hogy felhívják a figyelmet a magyar oktatási rendszer társadalmi egyenlőtlenségeket fenntartó, szelekciós mechanizmusaira. A valós elemekből építkező történet kiindulópontja szerint az általános iskolás Attila a többnyire hátrányos helyzetű gyerekek alkotta „infós” osztályból szeretne átmenni a „drámás” osztályba. Ez persze nem sikerül, mint ahogy a jobb középiskoláról is lebeszéli mindenki. A játék során a szereplők megmutatják azokat a fordulópontokat, ahol „eldől a jövő”. Az artPortal az előadás után ült le az alkotókkal.
Oblath Márton, szociológus és Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely szakmai vezetője beszélt az artPortalnak a programról.
Oblath Márton ( O.M. ): Ritkán történik meg az, hogy először megszületik egy tudományos kutatás, amely megfogalmaz állításokat, és ezután mintegy kísérletképpen, megnézzük, hogyan működik mindez a színházban. Évek óta végzünk oktatási szelekcióval kapcsolatos kutatásokat, elsősorban kelet-magyarországi városokban. Egyrészt azt próbáltuk meg feltérképezni, hogyan működik a beiskolázás rendszere az adott helyen, másrészt interjúkat készítettünk olyan diákokkal, akik valamilyen ponton kihullottak ebből a rendszerből. A színházi alkotók ebben az esetben inkább egyfajta koreográfusként működnek: olyan szituációt próbálunk létrehozni, ahol a résztvevő diákok kérdéseket tudnak feltenni, amelyek segítségével közelebb kerülhetnek a jelen helyzet okainak megértéséhez. Ahhoz például, hogy a városi elitgimnáziumban miért nincsenek cigány tanulók. Ez a részvételi színház a nyilvánosság megteremtésében nagyon fontos, mert vannak lényeges közügyek, amelyek még mindig nem váltak a nyilvánosság témájává. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy miféle dolog a rasszizmus vagy hogy milyenek a romák. Ezekkel a kérdésekkel számos „érzékenyítő”, ismeretterjesztő program foglalkozott az elmúlt tíz évben, és végigkísértük, hogy ezek a programok mennyire nem érték el a céljukat. Mi valami mást akartunk.
Az is hozzátartozik ehhez a történethez, hogy az AnBlokk Egyesület korábban kiadott egy folyóiratot, amelynek 2010-ben megjelent egy lapszáma Cigányozás címmel. A szerkesztési folyamat fontos következtetése volt számunkra akkor, hogy óhatatlanul mindenki cigányozik, az a kérdés csak, hogy ezt lehet-e jól csinálni. 2010-ben nem találtunk jó példát.
Miért? Hiányzott a szükséges nyelvezet?
O.M.: Nincsenek olyan helyzetek, amikor a résztvevők cigányok, és kiderül, hogy ennek nincs is jelentősége. Tehát a feladat az volt, hogy megkeressük azt a szociológiai problémát, amelyben irreleváns az, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Ez lett az iskolai szelekció, amely alapvetően osztály-alapú. Finom indikátorok alapján az óvodapedagógusok, a tanítók, a szülők a többi szülővel folytatott beszélgetések mentén találják ki, hogy melyik a kívánatos, illetve az ő társadalmi státuszuknak megfelelő iskola.
Tehát se le-, se felfelé nincs nagy elmozdulás?
O.M.: Szülőként keresem a gyerekem helyét, ami azért legyen egy kicsit jobb, mint az enyém, hiszen vigye a gyerek többre, de azért olyan helyre se kerüljön, ahol kudarc érheti, ahol lehet, hogy kiközösítik. De ez a helyezkedés nem csak a család játszmája, hanem a leendő elsős tanítónénik és az óvodapedagógusok nagy közös játéka, ahol a jóhiszeműség kulcsfogalom. A tanítónéni keresi a státuszban, kultúrában, ízlésben hozzáillő szülőket, és fordítva. Egyik szereplőben sem merül fel, hogy itt most egy szelekciós rendről van szó.
Mennyire érthető, átélhető mindez, az említett játszmáktól viszonylag távol lévő diákok számára?
O.M.: Fontos visszajelzés volt, hogy például az Egri Tanárképző Főiskolán a diákokat nagyon megérintette az előadás. Cikkeket írtak az iskolaújságba, a média-szakos diákok pedig csináltak egy riportfilmet, amely ráadásul messze értőbb feldolgozás volt, mint ahogy gyakran profi újságírók közelítettek a témához. Ez nagy dolog. Azt mutatja, hogy ha egy ilyen előadás nyilvánosságot és megfelelő értelmezési kereteket biztosít egy számukra is érzékelhető problémának, akkor sokan hajlandóak nem keveset dolgozni azért, hogy minél több ember tudjon erről a kezdeményezésről. De volt például egy lány Nyíregyházán, aki az előadás hatására elkezdett egy mentor-programot abban a faluban, ahol született. Tehát sokakban elindít valamit A hiányzó padtárs, hogy hoppá, értem, mi a baj, látom, hogy én magam hol tudok beavatkozni, megakadályozni, hogy így működjön a rendszer.
Drámatanárként milyen célt tűztél ki a projektben?
Takács Gábor ( T.G. ): Azt, hogy a diákoknak alkalmuk legyen gondolkodni az iskolai szelekcióról, kicsit belátni a tények mögé. Megértsék, hogy miből mi következik, milyen összetevői vannak, és terepet adjunk egy erről szóló beszélgetésnek. Ugyanis ez soha nem kerül szóba a mai magyar iskolában. Én már akkor nagyon elégedett vagyok, ha az előadás után a gyerekek többféleképpen tudnak válaszolni arra a kérdésre, mi az oka annak, hogy azok a halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok, akik egyébként itt élnek velük egy társadalomban, nem kerülnek be ezekbe a gimnáziumokba. Ha kettőnél több okot tudnak mondani ahelyett, ami ma a közvélekedés erről: vagyis hogy a saját hibájukból, mert nem akarják igazán és nem tanulnak elég jól.
Máskor is jellemző az, amit én a mai előadáson láttam, hogy a gyerekek többsége csupa harcos jogvédő, nyitott, lelkes, változtatni akaró ember?
T.G.: Azok adnak hangot a véleményüknek, akik vállalni akarják ezt a lelkes forradalmár szerepet. Nagyobb merészséget kíván megszólaltatni a másik oldal álláspontját.
Kívülről úgy tűnt, ti vezettétek rá őket, hogy azért nem ilyen egyszerű a dolog, hogy Attilát átengedjük, és kész. Mert egy ilyen döntés alapjaiban kérdőjelezi meg a rendszert, és vannak következményei is, amelyekkel szembe kell nézni – például, hogy mások is át akarnak majd menni. Mintha ez nekik nem jutott volna eszükbe.
T.G.: Biztos, hogy eszükbe jutott, de hát kinek van kedve ahhoz, hogy kimondja, ne engedjük be a cigány gyerekeket az elit osztályba. Még egy játék keretében is nagy bátorság kell ennek a megfogalmazásához. Azért kell nekünk elkezdeni sorolni az ellenérveket, hogy érezzék, itt nyugodtan kimondhatják, amit gondolnak.
Ebből úgy tűnik, hogy nagyon jól állunk a társadalmi közbeszédet illetően, hiszen ciki kimondani, hogy az iskolai elkülönítés rendben van.
T.G.: Én akkor gondolnám egészségesnek a társadalmunkat, ha egy ilyen játék keretében ez tök normálisan előkerülhetne, minden görcs nélkül. A mai előadásban két órán keresztül bombáztuk ezeket a gyerekeket, és nem voltak hajlandóak kimondani azt a szót, hogy cigány. Pedig ott van a fejükben.
Csak el van fojtva?
T.G.: Igen. Nem használják, nem merik mondani, nem akarják vállalni. Nem hülyék ezek a gyerekek, pontosan látták, hogy miről van szó, de nem mondták ki.
A darabban szereplő tanár megalázó helyzetek sorában teszi egyértelművé, hogy Attilának nincs helye az elit osztályban. Mennyi a valós alapja ennek a történetnek?
T.G.: Nagyon sok, hiszen adottak voltak a kutatók által felvett interjúk. Ezekből kiindulva először különböző jeleneteket improvizáltunk, és azután lassan elkezdődött formálódni egy történet.
A nézők viszont nem tudják, hogy ezek igaz sztorik. Mondhatják azt, hogy ez erősen el van túlozva, a valóságban nincsenek is ilyen tanárok.
T.G.: Nem szoktuk elmondani a gyerekeknek, hogy ezek megtörtént helyzetek. De ettől függetlenül legkésőbb a beszélgetés végére mindenkinek leesik a a tantusz, hogy ez a főhősnek vérre megy.
Ez a történet, amelyet megmutattok, egyrészt azt sugallja, hogy itt iszonyúan determinált minden, nincs esély változtatni. A program második részében viszont van egy „újrajátszás”, amikor felkínáljátok a diákoknak a lehetőséget, hogy vegyék át a főhős szerepét, és játsszák el újra a kulcsjeleneteket. Ezek az újrajátszások még bennem, a kívülálló nézőben is létrehozzák annak az illúzióját, hogy meg lehet változtatni a világ folyását.
T.G.: Kár volna tagadni, hogy ennek az előadásnak van egy erőteljes állítása. Miközben mi általában inkább kérdezünk, A hiányzó padtárs egy kijelentés. Azt mondja, hogy a rendszer hibái miatt történnek így a dolgok, tehát nem foglalkozik például az egyéni felelősség kérdésével, hogy konkrétan mi múlik Attilán vagy a szülein. Magának az ismétlésnek van egy ilyen, hatalmat adó ereje, ez biztos. Mondok egy teljesen más példát: van egy olyan előadásunk, ahol táncosokkal dolgozunk, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez a színházi nevelés összehozható-e a tánc nyelvével. Van egy olyan „fizikai” szakasza a játéknak, amikor az adott osztály a saját testével dolgozik, egy koreográfiát hoznak létre. Annak az előadásnak a fő gondolata az ismétlés. Egyszerűen azáltal, hogy saját maguk kitalálta mozgásokat ismételnek, létrejön az együvé tartozás érzése, hogy ők mindannyian részei a csapatnak.
Számomra egészen megdöbbentő volt – a jelen közállapotok, a nyilvános diskurzus tükrében különösen –, hogy mennyire nyitottak ezek a diákok, mennyire nem akarják elfogadni a társadalmi igazságtalanságokat. És azon is elgondolkozik az ember, hogy hová tűnik ez később.
T.G.: Több dolog is eszembe jut erről. Rosszabbnak képzeljük a fiatalokat, mint amilyenek valójában. Én szeretném normálisnak gondolni azt, hogy ilyen nyitottak. Nyilván van ebben egy életkori dolog is, persze. A játékhoz és a játékossághoz, a színházhoz való viszony is radikálisan változik később. Huszonéves emberek már bohóckodásnak és hülyeségnek tartják a színháznak azt a formáját, ahol ők is részt vehetnek az előadásban. Nekem egyébként úgy tűnik,hogy a játékosság egyre inkább kiszorul a világunkból, nem ezen keresztül akarják megfejteni a világot az emberek. Magyarországon nem tudjuk jól használni a művészeteket: a hétköznapi ember nem érti, hogy a művészet praktikus dolog is lehet, ami mindenki életéhez hozzáadhat valamit. Ez a műfaj, amit mi csinálunk pont ezt próbálná közvetíteni, hogy te, aki ott ülsz, és soha nem volt közöd a színházhoz, te is ugyanolyan alkotó ember tudsz lenni, mert neked is vannak gondolataid. A művészet a hétköznapjaink része kellene, hogy legyen. Miközben ez baromira nincs így.
Fotók: A hiányzó padtárs Facebook oldaláról: előadás az egri Eszterházy Károly főiskolán