Morris Museum, Morristown, NY
Betegségtől és szegénységtől rettegve telik az emberi élet. Rémálmainkban kórházi ágyon, vagy a kegyetlen utcákon koldulva látjuk magunkat. Koldust látva rendszerint elfordítjuk a fejünket, nem akarunk a szemébe nézni, nem akarjuk az arcát látni.
A koldusok legtöbbje piszkos, büdös, legtöbbször bolond is. Nem hívnánk koldusokat vasárnapi ebédre, délutáni teára. Ha buszon, vagy villamoson mellénk ül valamelyik, undorodva, félve elhúzódunk tőle. Inkább feladjuk kényelmünket és állva utazunk tovább, mint hogy el kelljen viselnünk testének, sorsának közelségét. Nemcsak gusztustalannak találjuk a lecsúszottat, hanem bűnösnek is gondoljuk: nyilván saját hibájából jutott ilyen mélyre. Élettől duzzadó, erejüket próbálgató, identitásukat kereső fiatalok vidám csoportjai gyakran vernek meg, gyújtanak fel koldusokat, hajléktalanokat. A hívők sem látják szívesen őket templomaikban.
A királyok, arisztokraták mellett hosszú ideig a katolikus egyház volt a művészetek legfontosabb „mecénása”. A „mecénás” szót azért szükséges idézőjelbe tenni, mert nem jótékonysági, hanem egyszerű kereskedelmi kapcsolat volt a szegények, megalázottak és megszomorítottak Istenének dúsgazdag egyháza és a művészek között. A pápák, püspökök műalkotásokat vásároltak a művészektől, templomok színpompás dekorációját rendelték meg tőlük, s legtöbbször ragaszkodtak ahhoz, hogy ne a saját fejük, szívük, lelkiismeretük szavát követve válasszanak témát, hanem a pápai, püspöki álmokat, víziókat, elképzeléseket komponálják szobrokba, oltárképekbe, gigantikus freskókba. Csak annyi alkotói szabadságot engedtek – azt sem mindig –, hogy a művész a képre csempészhette saját magát, valamelyik obskurus szent, vagy szentek cselekedeteit, szenvedését bámuló bámészkodó reprezentációja formájában. A reformáció elvetette az egyházi pompát. A reformátorok úgy gondolták, hogy Isten létezését, hatalmát nem a templomok gazdag dekorációja, a képek, szobrok sokasága, a csillogó aranyozás bizonyítja, hanem éppen ellenkezőleg, az egyszerűség, sallangmentesség, az üres, fehér falak tisztasága. A protestáns hitre tért országokban a művészek elvesztették egyik legfontosabb megrendelőjüket, ami önmagában is nagy csapás volt legtöbbjük számára, de ráadásul szellemi önállóságra is kényszerültek. Többé nem mondta meg nekik Isten földi helytartója, vagy felszentelt földi képviselője, hogy mit fessenek, rajzoljanak, milyen és mekkora szobrokat faragjanak. Így történt ez a 16. században, Németalföldön is. A művészek új piacot kerestek és találtak meg az akkor születő polgárságban. A meggazdagodott polgárok az arisztokratákat utánozva szerették hirdetni sikerüket, vagyonuk gyarapodását. Kezdetben saját és családtagjaik portréit rendelték meg a kor ismert festőitől, azokkal díszítették házuk ebédlőjét, nappaliját, ahol vendégeiket, üzletfeleiket fogadták. Később, otthonukat önnön templomuknak gondolva úgy érezték, hogy a nappaliban, ebédlőben oltárképre is szükség lenne. Nem vallási tárgyú képeket rendeltek, mert azok nyomasztották volna a vidám lakomák, üzleti tárgyalások hangulatát, hanem semleges, kellemes érzéseket keltő tájképeket. A kereskedők, bankárok az életet is közelebbről ismerték, mint a klérus, ezért egyre gyakrabban fordult elő, hogy otthonaik templomába egyszerű embereket, a városi, falusi élet bumfordi jeleneteit ábrázoló képeket is beengedtek. A pápákkal, püspökökkel ellentétben nem mindegyikük élvezte a hatalmát az alkotó emberek felett, s üzleti tevékenységük túlságosan lekötötte gondolataikat ahhoz, hogy megmondják a festőknek, hogy mit és miképpen fessenek. Ha már saját és családtagjaik portréja házuk falaira került, és az ebédlőt, nappalit, szalont díszítő tájképek is elkészültek, és még volt üres hely a szobák valamelyikének függőleges felületén, előfordult, hogy a festők már elkészült képei közül vásároltak. Így történhetett meg, hogy a dúsgazdag polgárok otthonaiba megtört, szegény emberek, betegek, koldusok, a társadalom kitaszítottjainak portréi kerültek. Szemlélésük nyilván saját szerencséjére, szorgalmára, okosságára, ügyességére emlékeztette a házigazdát. Ha rosszul sikerült valamelyik üzleti tranzakció, elég volt, ha a kereskedő, vagy bankár a koldus falán lógó portréjára pillantott, s rögtön látta, hogy bár tekintélyes summát veszített, azért még mindig sokkal jobb helyzetben van, mint a művész által nagy gonddal megörökített szerencsétlen.
Az egyházi megrendelések elveszítésével, a polgári megrendelők feltűnésével, tájképek és a mindennapi élet jeleneteinek festésével kezdődött a 16. században, Németalföldön a művészi realizmus, amelynek legismertebb úttörője Rembrandt van Rijn volt. Történelmi tárgyú és tájképeiért ünnepelték, de legjobban embereket szeretett ábrázolni, köztük öregeket, betegeket, szegényeket is. Sok önarcképet is festett, nagyon ügyelve arra, hogy ne idealizálja, szépítse meg saját magát, hanem pontosan azt fesse, rajzolja, amit tükrében lát. Nem önmagát akarta minden áron eladni, hanem a vizuális igazságot kereste szenvedélyesen. Öreg, szerencsétlen sorsú modelljeit együttérzéssel figyelte. Nem ő volt az első flamand művész, aki koldusokat festett. Megtaláljuk őket Brueghel és mások művein is. Adriaen van de Venne egész karrierjét koldusok, parasztok, nyomorékok festésére építette. Rembrandt hasonló témájú képeit az tette különlegessé, hogy nem volt hajlandó a szerencsétleneket megvetendőnek, undorítónak, visszataszítónak ábrázolni. Nem bűnösöknek, hanem szenteknek látta őket. Együttérzése, emberszeretete átragyog képein. A Morris Museum Sordid and Sacred: The Beggars in Rembrandt’s Etching című kiállítása a művész mélységes humanizmusát és a realizmus iránti leküzdhetetlen vonzalmát bizonyítja. A 35 kiállított, kisméretű, minden ünnepélyességtől mentes, ugyanakkor feltétel nélküli empátiáról tanúskodó, városi szegényeket, koldusokat és hajléktalanokat ábrázoló vázlat a Los Angelesben élő John Villarino gyűjteményéből való. Legtöbbjük 1630 körül, a művész 24-26 éves korában készült. Rembrandt csodagyerekként kezdte pályáját. 18 éves korában fejezte be művészeti tanulmányait, képeit azonnal vásárolni kezdték. Első metszeteit 1625-ben készítette, de csak 1630-tól, apja halála után kezdett komolyan foglalkozni a nyomatkészítéssel. A klasszikus metszetkészítési technikát használta. A fémlemezt viasszal vonta be, abba karcolta a kép vonalait, amelyet savval maratott a lemezbe. A maratás után a viaszt eltávolította, s a lemezt tussal, festékkel vonta be, arccal lefelé papírra fektette és lepréselte. A kronológiailag rendszerezett kiállításon tanulmányozhatjuk, ahogy lépésről lépésre elsajátította a technika fortélyait. Az első, 1629-ben készült metszetek egyszerűek, egyetlen figurát, kevés vonalat és árnyalást tartalmaznak. Kifejlődött virtuozitását apja 1630-ban készített, szeretet- és tiszteletteljes portréján figyelhetjük meg először. A portré mellett az ugyanabban az évben készített Parton ülő koldus című metszete, az emberi szenvedés és reménytelenség lenyűgöző ábrázolása. Két 1932-ben készült metszet, a Rongyos paraszt hátratett kezekkel és a Patkányfogó jelzi a következő években kibontakozó zsenialitást. A vonalak és az árnyalás olyan aprólékosan kidolgozottak, hogy igazából csak nagyítóval lehetne a képeken minden részletet látni. A kiállítás legkésőbb keletkezett képe, a Koldusok alamizsnát kapnak egy ház kapujában 1648-ban született. Nemcsak technikai tökéletességében múlja felül a korábban készített metszeteket, hanem finoman kidolgozott jelentésrétegeinek mélységében is. Úgy ábrázolja a kapualjban adományokért könyörgő koldus család rettenetes nyomorát, hogy nem megvetendőknek, hanem sajnálatot, segítséget érdemlő szerencsétleneknek mutatja őket.