A Zenetudományi Intézet Opera és Nemzet címmel rendezett kiállítást Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából.

Az alkalom szó különösen fontos ez esetben, a tárlat ugyanis nem elsősorban Erkel életére és műveire koncentrál, hanem részint a zeneszerző életén és művein keresztül a 19. századi magyar operatörténetre. Az opera története Európa más országaihoz hasonlóan Magyarországon is szorosan kapcsolódott a nemzet és nemzeti kérdéséhez, amelynek kritikai vizsgálatára a kiállításhoz kapcsolódó kitűnő tavaly októberi konferencia számos előadása is kitért.

A nemzeti jelző fogalmának és jelentésrétegeinek kialakulása, történetisége és kritikája a Magyar Nemzeti Galéria Nemzet és Művészet című kiállítása fő kérdése, amint erről már korábbi kritikánkban beszámoltunk. Hazai és külföldi tanulmánykötetek, kiállítások és konferenciák bizonyítják, hogy a művészet és nemzet 19. században egymástól elválaszthatatlan fogalmainak összefüggéseinek vizsgálata a „levegőben van.” A fentiekkel szemben az Erkel évforduló kapcsán megrendezett kiállítás azonban sajnos éppen a legfrissebb történettudományi és kiállítás módszertani szemlélet hiányáról tanúskodik. Hogy a kiállítás mégis a kritika által ajánlott kategóriába tartozik, elsősorban a bemutatott gazdag tárgyanyagnak köszönhető.

Az opera műfaját és az opera-témák történetét négy nagy csoportba soroló tárlat bővelkedik egyébként csak ritkán megtekinthető 19. századi képzőművészeti alkotásban, amelyek a kurátori munka eredményekét izgalmas zenetörténeti kontextusban értelmeződhetnek újra. A kiállításban külön termekre tagolódó egységek az opera történetét nemzeti, egyetemes, történelmi és népi tematikája révén veszi végig. A kiállítást a tárgyak lineáris bemutatása, pozitivista felfogáshoz közelítő történelem-szemlélete és a nemzeti jelleghez való kritikai viszonyulás hiánya teszi némiképpen idejétmúlttá. Amennyiben sikerül elvonatkoztatunk a legújabb történettudományi kontextus hiányától, a festészeti és grafikai alkotások, hangszerek és iparművészeti alkotások zenetörténeti kontextusba helyezése számos újdonsággal és megfontolandó tapasztalattal jár.

A tárlat abszolút pozitívumai közé tartozik az egyes bemutatott operák által megidézett korból származó emlékeknek kiállítása, középkori kardok, kályhacsempék, élethűségre törekvő módon berendezett enteriőr-részlet mellett az ún. Gertrudis síremlék töredékei és rekonstrukciós rajza igyekszik életszerűbbé tenni a bemutatott anyagot. Kiállítás-módszertani szempontból a tárlat legnagyobb hiányossága a zene bemutatásának hiánya. A kurátor kísérletet sem tett annak az egyébként kétségtelenül nehéz feladatnak a megoldására, amely a műfaj központi elemének, a zenének a bemutatása és látogatókkal történő felfedeztetése lett volna.

A művekkel, tárgyakkal, kottákkal és nyomtatott anyagokkal a befogadhatóság határát túllépő zsúfoltság helyett a kurátor a digitális kor eszközeivel vonzóbb és „látogatóbarátabb” tárlatot hozhatott volna létre, ahol a 19. század csak tematikában és nem szemléletben és módszerben jelenik meg…

Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Zenetörténeti Múzeuma
2010. 10. 1. – 2011. 8. 11.