Gyöngyházgombokkal fedett hajóhorgony; fából faragott víztükör; posztamensre állított kiserdő – klasszikus szobrászati gyökereken nyugvó, poétikusan átszellemült, lebegő megoldások. Gálhidy Péter szobrász beszél arról, mit miért csinál. És kinek.
A Se szó című kiállításodnak a témája, úgy tűnik, a víz köré szerveződött. Főiskolás koromban egy barátommal vizitúrákat szerveztünk, volt hogy végigmentünk a Rábán és a Dunán több, mint 300 kilométert evezve, de csak diploma utánra lett számomra nyilvánvaló, hogy át lehet fordítani szoborba azt, amit akkor megfigyeltem. Ezeken a munkákon látszik – a felismerhető formák és motívumok miatt – , hogy az alkotójuktól nem áll távol a klasszikus szobrászat. Nekem a kezdetektől kezdve olyan mestereim voltak, akik a klasszikus hagyományokat követték a szobrászatban. Most már vagy tíz éve én is tanítok, és én is azt gondolom, hogy a zenei képzéshez hasonlóan a leendő képzőművésznek is alaposan meg kell tanulnia az alapokat. És ez nem jelenti azt, hogy majd kész művészként feltétlenül lovasszobrokat fog csinálni. Számomra – talán mivel gyerekeim vannak – nagy a jelentősége annak, hogy miközben valahonnan jövök és valahova tartok, fenntartok egy folyamatot. A klasszikus mesterek által létrehozott értékek az én szememben nem avulnak el, vagy járnak le. Így történhet meg, hogy középkori művészekkel esetenként könnyebben teremtek kapcsolatot, mint néhány kortársammal. Az itt látható műtárgyakon szinte mindig felismerhető az ihlető forrás vagy tárgy… Szobrászként az egyik legfontosabb kérdésnek azt tartom, hogy mi a viszonyom a körülöttem lévő látványhoz, és azt hogyan képezem le. Mivel ezt a viszonyt egy folyamatnak érzékelem, nem is különböztetek meg a pályámon szakaszokat vagy korszakokat, bár a műveimnek többféle stílusa van.
Igen, a posztamanesen álló „Erdő, szél” című munkád klasszikus faragott szobor, egy egyetlen tömbből kibontott forma, a sarokba támasztott, kétméteres nádszál a meglepő üvegcserép-felülettel meg mintha egész más megközelítés lenne. Az Erdő, szél – bár még ki is van festve – mégsem egy naturális erdő. Szerettem volna fenntartani azt a lehetőséget, ahogy akár tűzkörnek vagy koronának is láthassa a néző. Vagy itt van mellette a Szere című munkám – a cím egyébként az eresz szó megfordításából ered – ami értelmezhető valamilyen megfolyt anyagként, de elégett oszlopként is. Nem fontos, hogy minden néző ugyanazt lássa bennük.
Ezért is ez a furcsa cím? Igen, nem akartam a címadással túl egyértelművé tenni a dolgot. Nagyon szeretem Vermeer Tejet öntő nő című képét; a csorgó tej látványát akartam valahogy átfordítani a szobrászat nyelvére. Pontosabban azt az élményt akartam megfogni, ami Vermeerre is hatással lehetett. Az ő művén a tej folyása ugyan részletkérdésnek tűnik, de a megfigyelés minősége miatt a képén mégis központi jelentőségű. Amit meg én hoztam létre, az – bár eredetileg egy szép, ívelt és teljes formaként indult, égetett és mintegy roncsolt felületként hat. Valahogy túl direkt, túl szép, mondhatnám, hogy giccses végeredménye lett annak, ahogy eredetileg közelítettem hozzá, ezért elkezdtem radikálisan visszabontani. De azt, amit csináltam, mégsem nevezném dekonstrukciónak. Inkább fordítva építettem föl a munkát. Azt itt kiállított szobrok közül talán csak egy áll talapzaton, a többi vagy a falhoz van támasztva, lehelyezted a padlóra, vagy felerősítetted a kiállító tér sarkába. Ezek azért nem kifejezetten klasszikus szobrászati installációs megoldások. Az, hogy egy száz évvel ezelőtti múzeumi környezetben hogyan jelenik meg egy szobor, és hogyan jelenik meg ma, elég sokat változott. A posztamensek célja a köztereken és a kiállítóterekben mindig is a kiemelés volt, az a vágy, hogy a hétköznapi térből egy másikba helyeződjenek. Az én szobraim, amelyek mondjuk egy fűszálat, egy fából faragott kiserdőt, vagy az ereszről csorgó vizet ábrázolják, nem hősies vagy pátoszos dolgok. Van ugyan társadalom-jobbító szándékuk, de nem akarnak direkt módon beleszólni egy közösség szemléletmódjába. Mondjuk, ha egy faluban az egykor ott született költő mellszobrát posztamensre állítják, annak ott helye van. De nem jellemző, hogy én ilyet csinálnék. A diplomamunkám például egy damilból készült szék volt egy térbe kifeszítve, olyan volt, mint egy pókháló, alig lehetett érzékelni. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem készítettél volna köztéri szobrot… Készítettem, de az sincs posztamensen. Egy eltaposott fűszálat ábrázol. Pécsett, a Széchenyi téren van, vagyis egy rendkívül frekventált helyen. Kilenc méter hosszú, az anyaga bronz. Egyébként a köztéri szobrászat Magyarországon elég furcsa állapotban van, emiatt nem is igen szoktam pályázni.
Ezen a kiállításon is látható egy embermagasságnál nagyobb fűszál-szobor, a sarokban áll és üvegcserép darabkák borítják. Azok a cserepek egyébként egy kitört telefonfülke ablakának összesöpört darabjai, amiket vaskályha-lap festésére használt fekete grafittal színeztem. És a gyöngyházberakásos horgony hogyan készült? Ennek a párja – egy egészen másmilyen forma, de ugyanezzel a gyöngyházzal van borítva, és tíz évvel ezelőtt született – jelenleg a RiverPark Galériában látható egy csoportos kiállításon. A gyöngyházgombok egy gombkészítő mester műhelyéből kerültek ki, zsákolva, selejtként – nincsenek ugyanis rajtuk lyukak, meg itt-ott töredezettek. Itt a horgonyon pikkelyként csillognak. Egyébként hova szántad ezeket és az ehhez hasonló munkáid? Ez talán a legnehezebb kérdés. Nekem az a legnagyobb élmény, amikor valaki úgy érzi, hogy egyik vagy másik szobromat mindig látni szeretné az otthonában, vagy valami olyan környezetben, ahol gyakran megfordul. Volt már ilyen, és nagyon jól esett.