Azonnali érzéki hatást váltanak ki Kucsora Márta képei – ez a képek
jelenbeliségét megnöveli. Mostanság ritka, hogy a képzőművészeti
alkotások ne hivatkozzanak valamire, ne keressenek kapcsolatot a
múlttal, a társadalommal, vagy az emberiséggel. E szempontból Kucsora
munkái szuverének: a festmények a médium hagyományai szerint készülnek,
a kép által ábrázolt valóság határa a kép határa is egyben.
Újszerűségük épp ezért megkérdőjelezhető. A művész „körülbelül két éve a víz különböző megjelenési formáit dolgozza föl”. A kiállított képek nagyméretű vásznak, amiken a víz hullámzik; mintha egy medence földfelszín alatti ablakában állnánk. Az anyag dinamikája változatos: a művész szinte csak a kék és a zöld különféle árnyalataival dolgozik. A mozgás illúzióját e két szín viszonya, valamint a festék kezelése adja.
A festmények immanens hatását mutatja, hogy reprodukciókon nem érvényesülnek túl jól; vagyok annyira misztérium-hívő, hogy ezt ne csak méretük számlájára írjam; de az egyik revelatív ereje az amúgy meglehetősen szánalmas, 2007-ben megrendezett Sensaria-kiállításon is kiugró volt.
Kucsora kikerüli az elméleti és filozófiai problémafelvetést: ha a művészet alapvetően még mindig az élményszerzés és az illúziókeltés, az imitáció és az újrateremtés között mozog, akkor nem emelhetünk kifogást. Még akkor sem, ha August Strindberg körülbelül száz évvel ezelőtt az akkori művészi bátorság talaján állva majdnem ugyanezt próbálta megragadni: a víz örökkön mozgó, „formátlan formáját”, csakis-dinamikáját ábrázolni; s ezzel kísérletet tenni arra, hogy az európai festészetben akkor ébredező absztrakciós vágyat összeegyeztesse a valóságábrázolással.
Érdektelenné válik a múlt és a közeg: Kucsora Márta vásznai kisajátítják a valóságot, nem hivatkoznak semmire, nem tesznek föl kérdéseket, és nem is válaszolnak rájuk. Hajszálra van ez a festészet a felszínes dekorativitástól; megdöbbentő, hogy nem üresek és egyszerűek ezek a munkák. Pedig azért nem azok, amit sok korban vártunk egy műalkotástól: hogy önmagában kultikus tárgy legyen, hogy az általa idézett valóságot szinte „játékból” megízlelhessük, hogy „beleérezhessünk” a mű világába; hogy ott lehessünk, ahol nem vagyunk.
Teoretikus a kérdés, hogy elegendőnek tartjuk-e ma a realitás szélén egyensúlyozást, a művek zártságát, a mesterségbeli tudást. Elnézzük-e az eredetiség vagy a keresés hiányát, az óvatos kényelmességet? Baj-e, ha valaki biztosra megy?
A kiállításon állva úgy érzem, nem baj – még ha ennek elismerésével kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy ítéletemet nem a fejlődésbe vetett hit formálja. A befogadó megadja magát a pillanatnak, az összefüggések és a tapasztalatok háttérbe szorulnak. A művek e kizárólagossága azonban nem előny; mindig fennáll a veszélye, hogy mindez csak talmi csillogás.

(Art Factory Gallery, megtekinthető: július 19-ig)