Fremde Götter (Idegen istenek), Leopold Museum, Bécs, 2017. január 9-ig
Hogy Rudolf Leopold a világ legnagyobb Schiele-gyűjteményét építette fel, az közismert, de csak most, jó hat évvel a halála után derült ki a nagyközönség számára, hogy komoly kollekciót hozott létre az afrikai és óceániai törzsi művészet alkotásaiból is. Mi is ott voltunk ezek első nagy bemutatóján – természetesen a Leopold Múzeumban.
December csúcshónap Bécs idegenforgalmában, s tudják ezt a múzeumok is: többségük nagy dobással készül az év végi rohamra. Ezt teszi a Leopold Múzeum is, ám ezúttal a hagyományoktól eltérően nem Schiele, Klimt, Kokoschka, vagy az „osztrák aranykor” más nagyjai kerültek a középpontba, hanem a modern festészet számos áramlatát megihlető törzsi művészet. Ehhez sem kellett a múzeumnak máshonnan kölcsönözni a műtárgyakat, Afrika és Óceánia törzsi, „primitív” művészete ugyanis a Rudolf Leopold által létrehozott alapítvány, illetve a család magángyűjteményének egyik, eddig kevésbé reflektorfényben lévő súlypontját képezi.
Leopold ma is igen aktív özvegye és a múzeum vezetői joggal számíthattak nagy érdeklődésre, hiszen a törzsi művészet az osztrák múzeumokban hiánycikknek számít. Olyan kollekciók, mint mondjuk a közelmúltban a nevébe Jacques Chirac volt köztársasági elnököt is beemelő párizsi Musée du Quai Branly-é Párizsban, sosem voltak Bécsben. Ami pedig volt, a Weltmuseum névre átkeresztelt Völkerkundemuseum állandó kiállításán, az 2001 óta zárva tart, újranyitását átfogó rekonstrukció után jövő őszre tervezik.
Kiállítási enteriőr. A szerző felvétele
A január 9-ig még látható bécsi tárlat „szellemi atyja”, Erwin Melchart és Ivan Ristić kurátor azonban nem elégedett meg azzal, hogy nagyközönség elé viszi ezt az osztrák viszonylatban egyedülálló anyagot, hanem hidat épített a múzeumnak mégiscsak a fő profilját jelentő modern festészet felé, és az Idegen istenek – Afrika és Óceánia varázsa című kiállításukon a törzsi művészetnek a modern művészet expresszív irányzataira gyakorolt hatását állítja a középpontba. Ez a hatás közismert, mégis nagyon kevés kiállítás dolgozta fel alaposan; a mostani tárlat legfontosabb előzményeinek az 1972-es müncheni olimpia kulturális kísérőrendezvényeinek részét képező Világkultúrák és a modern művészet című, a Haus der Kunstban rendezett kiállítás, valamint a New York-i MoMA 12 évvel későbbi tárlata, a Primitivizmus a XX. század művészetében tekinthető. Ausztriában korábban mindössze egy kiállítást, az 1990-es felső-ausztriai tartományi kiállítás Eredet és a modernek című tárlatát szentelték ennek a témának.
Kiállítási enteriőr Modigliani szobrával és egy Maliból származó, a XX. század első felében készült majommaszkkal. A szerző felvétele
Erwin Melchartról érdemes néhány szót külön is ejteni, már csak azért is, mert a mostani bécsi kiállítás – persze a gyűjtemény létrehozója mellett – alapvetően neki köszönhető. Melchart az osztrák műkritikus szakma élő legendája, hét évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig a Krone című napilapnál dolgozott, majd nyugdíjasként visszatért eredeti szakterületéhez, a néprajzhoz és a legnagyobb osztrák aukciósháznál elkezdett felépíteni egy új, az Európán kívüli művészettel foglalkozó üzletágat. Melchart a 60-as évektől maga is gyűjtötte a törzsi művészetet, s e szenvedélyének akkortájt Rudolf Leopolddal együtt hódolt – egészen addig, amíg fel nem kellett adnia a versenyt lényegesen vastagabb pénztárcájú barátjával szemben. Amikor elkezdett dolgozni a Dorotheumnak, eszébe jutott ez a régi történet.
Leopold ekkor már nem élt, felkereste hát az özvegyét, akinek villájából aztán három héten keresztül jóformán ki sem lépett – ennyi időbe telt, amíg katalogizálta az ott fellelt félezer törzsi alkotást. Ezek egy része, pontosan 180 darab képezte a Dorotheum 2011-es aukciójának anyagát. Az árverés szép sikerrel, 700 ezer eurós forgalommal zárult. A félezer műtárgy azonban az egykori kollekciónak csak a kétharmada volt; 250 tételt Leopold átadott az alapítványnak, azaz a múzeum gyűjteményének, ahol ezt nem övezte különösebb figyelem. A helyzet most egycsapásra megváltozott, mi több, a tárlat Leopold eredeti törzsi gyűjteményének részleges és ideiglenes újraegyesítését is jelenti, tekintve, hogy a 250 kiállított nyugat- és közép-afrikai, illetve óceániai műtárgy közül jónéhány az említett 2011-es aukción kikerült a gyűjteményből.
Kiállítási enteriőr,középen Max Pechstein festményével. © Leopold Museum, Wien, Foto: Lisa Rastl
Valljuk be, hogy a kiállítás önmagában annak a ténynek a látványos demonstrálásától, hogy a törzsi művészet igen nagy hatással volt a XX. század első évtizedeinek modern festészetére, még nem lehetne sikeres. Minek köszönhető akkor mégis a siker, túl a bemutatott tárgyak nem egyenletes, de többnyire tényleg kiemelkedő minőségén túl?
Egyfelől minden bizonnyal a kordában tartott kontextualizálásnak. A kontextusteremtés ma már kötelező eleme egy magára valamit adó kiállításnak, jelen esetben ráadásul erőltetettség nélkül megvalósítható. Túlzásba vive azonban a kurátor könnyen a zavaró mértékű didaktikusság csapdájába eshet, amit most sikerült elkerülni. Ez azért is szerencse, mert a párhuzamok, az analógiák állandó felmutatása megtörte volna azt a páratlan aurát, ami a nagy tömegben felvonultatott és „magukra hagyott” törzsi remekek körül kialakul. A józan kompromisszum: egyes termek valósággal ontják a többnyire telitalálatnak mondható analógiákat, míg a többiben a nagyobbrészt XIX. századi törzsi remekek „egymás között” maradnak, s valóban elröpítik a látogatót egy távoli, egzotikus világba.
A tárlat másik érdeme, hogy nem általában beszél a törzsi művészetnek a modernekre gyakorolt hatásáról, hanem bemutatja, hogy az különbözőképpen érvényesült a leginkább érintett irányzatok képviselői, nevezetesen az expresszionisták, a dadaisták és a szürrealisták esetében. A német expresszionistákat a törzsi művészet formai jegyein kívül az általa tükrözött életforma is megragadta, többen a műtermüket is „egzotikus menedékhellyé” alakították át, telezsúfolva az afrikai maszkok, kultikus figurák, egzotikus bútordarabok inspirálta saját faragványaikkal. A dadaisták számára a törzsi munkák megidézése saját műveikben a nyugati civilizációban és az általa propagált értékekben való csalódás kifejezését, ezen értékek elutasítását szolgálta; ezt az irányt csak tovább erősítette az I. világháború traumája. A szürrealistákat főleg Óceánia mítoszai igézték meg, melyek segítségével a tudatalatti rejtett birodalmába vezető utakat keresték.
Emil Nolde: Férfi, hal és nő, 1912 © Nolde Stiftung Seebüll, Fotó: Nolde Stiftung
Seebüll/Elke Walford und Dirk Dunkelberg © Nolde Stiftung Seebüll
A modern anyag – ha nem is főművekkel, de kitűnő analógiaként szolgáló munkákkal – Modiglianitól Picassóig és Derain-ig, Noldétól Kirchnerig, Kleetől Max Ernstig mindazokat a mestereket felvonultatja, akik különösen ismertek a törzsi munkák iránti fogékonyságukról.
Két műalkotás Magyarországról érkezve épült be az anyagba: Modigliani 1912-es ceruzarajzát Ada Karinthyről a Szépművészeti Múzeumtól kérték el, míg a Kassák Múzeum névadójának egy olyan kollázsát adta kölcsön, melyen az írógépe mögött ülő Kassák többek között egy afrikai maszk társaságában látható. Mindkét említett munka egészoldalas reprodukcióval szerepel a kiállítás katalógusában.
Ernst Ludwig Kirchner: Szék, nagy akttal a háttámlán, 1921 körül, E.W.K. Gyűjtemény Bern/Davos, © E.W.K.Gyűjtemény, Bern/Davos
A tárlat talán legizgalmasabb képzőművészeti alkotásaival mégsem ez a nagy neveket felvonultató modern anyag szolgál, hanem az egyetlen meghívott kortárs művész, az algériai gyökerekkel rendelkező francia Kader Attia.
A kiállítás az ő tükörmaszkjaival indul, és lényegében ugyancsak az ő videomunkáival zárul. Hatásos és erős keret ez, ami az igazán jó munkákra jellemző módon többféle értelmezési lehetőséget kínál. A tükörmaszkok Maliból származó fafaragások, tükördarabokkal csaknem a maszkok egész felületét beborítóan teleragasztva. Attia olyan tükröt tart a néző elé, amiben az önmagát is csak töredékesen látja.
Első ilyen munkáját Picasso legendás 2008-as párizsi kiállítása után készítette; ez a tárlat a korábbi századok mestereinek Picassora gyakorolt hatását mutatta be, de teljesen figyelmen kívül hagyta a szubszaharai, azaz a fekete-afrikai művészetnek Picasso korai munkásságára gyakorolt befolyását. Attia ezt – joggal – zokon vette és azóta foglalkoztatja a dolgok eredetével, a régi tárgyak és rítusok jelentésével kapcsolatos ismeretek feledésbe merülése. A régi maszkoknak egy új felülettel, jelen esetben a tükrökkel való „átírása” azt is jelképezi, miként rakódnak egymásra, építkeznek egymásból a művészettörténet különböző korszakai. A videók európai és afrikai filozófusok, néprajztudósok, történészek és pszichoanalitikusok Afrikáról folytatott beszélgetéseit rögzítik.
Kiállítási enteriőr, az előtérben Kader Attia üvegmaszkjaival. © Leopold Museum, Wien, Foto: Lisa Rastl
Attia maszkjainak többrétűsége akár a kiállítás jelképe is lehetne, hiszen az maga is többrétegű: a felszín a látványos show, alatta a törzsi és a modern művészet izgalmas összefüggései, legalul pedig már kontinensek sorsával szembesülünk.