A Párizzsal szomszédos Montrouge 55-ik alkalommal vagyis több mint fél
évszázada ad otthont a franciaországi fiatal kortárs képzőművészek egyik
legjelentősebb szalonjának, a Salon de Montrouge-nak. (Az előváros
múltjához egyébként is szorosan hozzátartozik a művészet, hiszen számos
festő, szobrász, fotóművész dolgozott ott rövidebb-hosszabb ideig, elég
ha Picasso, Léger, Robert Doineau vagy Etienne Hajdu, Etienne Beothy és Hegedűs Béla nevét említjük.) Fontos
tudnivaló, hogy az esemény szervezésének teljes költségét a város maga
fedezi, és ez lehetővé teszi, hogy mindenfajta külső befolyástól mentes,
kereskedelmi szempontoktól független szalon maradhasson.
Népszerűségét egyebek mellett az is magyarázza, hogy számos, ma már neves művész indulását segítette elő, a gyűjtők számára pedig elérhető áron kínál alkotásokat. A részvételre jelentkező több mint 1500 pályázó közül nyolcvannégy kapott lehetőséget arra, hogy a korábban ipari funkciót betöltő csarnokban, a La Fabrique-ban bemutathassa a legkülönfélébb műfajokban készült munkáit. Simon Bergala monumentális méretű festményeinek rikító színeiben és tekervényes vonalvezetésében a nyolcvanas évek német festészete és a Bad Painting hatása jelenik meg, Mathieu Cherkit képei, amelyeken az embert annak jelenléte nélkül, csak az általa létrehozott tárgyakon és az általa kialakított környezeten keresztül mutatja, elsősorban a pop artból táplálkoznak, míg Noé Nadaud-nak, a párizsi utcák egykor graffitisének tusrajzai a populáris kultúrát közvetítik magas szintű technikai igényességgel.
A szobrok nagy része nem a műfaj hagyományos anyagaiból készültek: Kirill Ukolov például PVC ponyvából, hőkezeléssel, Grégory Grincourt pedig különféle, más célra rendeltetett tárgyak összeállításával hozta létre plasztikáit. Ivana Adaime Makac szobrához, az üvegharang alá helyezett, zöldségből és gyümölcsből készített, szemet gyönyörködtető, színes oszlophoz szervesen hozzátartoznak a rajtuk mászó valódi tücskök. Sylvain Bourget installációi az arányokkal játszanak, és amíg a pop-art nagy alakja, Claes Oldenburg a ruhacsipeszt nagyította hatalmas méretűre, addig Bourget-nél a valódi tárgyat, így a ruhacsipeszt is azt teszi naggyá, hogy melléállít egy aprócska emberfigurát. Rachel Eastermann-Ulmann vörös színű sátrában a kora gyerekkor tejszagú illata terjeng, miközben a földre helyezett monitorokon szinte bántóan intenzív színekkel pergő egyperces videók magányt, melankóliát és elveszett illúziókat idéznek.
Az idei Szalon tiszteletbeli vendége az az Ernest T, aki munkáiban hosszú évek óta ostorozza a művészeket, műkritikusokat, műkereskedőket és a szakma egyéb képviselőit. Könyörtelen iróniával figurázza ki a művészeti élet manipulálóit, a spekulációt, a butaságot és nem utolsó sorban az önjelölt tehetségeket, piacra alkotó karrieristákat. Ezt teszi most is az erre az alkalomra készített, 7×7 méteres, szlogenekből, kommentáraiból, karikatúráiból, Rembrandt és Picabia stílusában készített rajzaiból, a T-betű variációiból és az általa festett hamis klasszikus festményekből álló képein keresztül is.
La Fabrique, Montrouge
2010. május 6. – június 2.