Már a május 7-i ünnepélyes nyitástól követhettem itthonról a Bécsben immár ötödször megtartott Viennafair nemzetközi képzőművészeti vásárát a 3SAT kulturális műsorában, amely végigpásztázta a rekordszámban meghívott hat magyar műkereskedés (acb, Inda, Kisterem, Knoll,Ráday és Viltin) standját is. A május 10-i zárás előtt pedig a helyszínen tapasztalhattam az ORF forgatócsoportjának riport-felvételét a hét magyar intézmény (Budapest Galéria, Fiatal Művészek Stúdiója, a Kiscelli és a Ludwig Múzeum, a Mai Manó Ház, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Műcsarnok) közös kiállításán.

Ez utóbbi ott jelenlévő igazgatója – Petrányi Zsolt – annak tudta be ezt a felfokozott érdeklődést, hogy jónak bizonyult az alapötlet, amely köré az együttes bemutatkozást szervezték. A kiállított művek ugyanis kizárólag a pénz körül forogtak, ami a kimondottan nonprofit intézmények esetében különös pikantériának számít. Ez az egységes koncepció a Fiatal Művészek Stúdiójától származott és így került – többek között – a stand közepére Uglár Csaba: Fifty Social feliratú 50-es pénzjegyeinek látványos tömege áttetsző műanyag tasakokban felhalmozva a raklapon. Ebből sokszorosított grafikai „bankjegyterv” a falra is jutott bekeretezve, mint ahogyan ott függött mellette Borsos-Lőrincz Lilla: Diákhitel tartozásom forintban című nagy méretű kompozíciója is, az óriási, tarkabarka számjegyekkel: 789.279,- Itthon korábban jogi következményeket is kilátásba helyeztek az illetékesek Sugár Jánossal szemben, amikor elkezdte „Wash Your Dirty Money With My Art” (Mossa piszkos pénzét tisztára művészetemmel) elnevezésű akcióját, úgyhogy hamar viszakozni kényszerült. Most a vásáron négy színes felvételből álló fotódokumentációja volt látható, amelyeken az érintett galériák nevei már nem szerepeltek, csak a Bodies, illetve a Leonardo tárlat plakátrészlete mellett az idézett angol nyelvű falfirka, továbbá az Andrássy-úti bejárat előtti aszfalton a sablonnal felvitt, nyomtatott betűs változat, majd annak fehérrel lefestett utólagos nyoma, a művész rávetődő árnyékával és a képkivágás jobb alsó sarkába benyúló félcipőjével, mint afféle szignóval és spontán identifikálási lehetőséggel a helyszínt ismerők számára.
A vásárt rendező Reed Exhibition Messe Wien sajtókommünikéje többek között idézi Edek Bart kiállítási igazgatót: – Bécsben régi tradíciója van már a Kelet-Európa művészetével való foglalkozásnak. A régióból fontos mesterek itt fogalommá váltak, mielőtt még a kontinens más tájain ismertek lettek volna. A keleti alkotók itt elválaszthatatlanul hozzá tartoznak a normális vásári programhoz és ez a hosszú távú együttműködés hallatlanul fontos. Itt nagy festők munkáit is meg lehet szerezni olyan árakon, mint másutt seholsem és ez kiváló alkalom Kelet-Európa új műgyűjtő-rétege számára. A régi mondás, miszerint „West kauft Ost” (A Nyugat Keletet vásárol) már nem érvényes többé, és a korábbi egyirányú utca normális forgalmának helyreállításához a Viennafair is nagyban hozzájárult. Manapság rendszeresen érkeznek privát emberek a közeli Budapestről vagy a szomszédos Pozsonyból, és osztrák alkotóktól is vesznek műveket. Ez a kétoldali dinamika néhány esztendővel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, és épp ez az, amire hosszú idő óta törekedtünk… – véli a kiállítási igazgató. Miközben az idestova két évtizede „kétlaki” osztrák-magyar galéria tulajdonosa – a Bécsben és Pesten is kiállítási helyiségeket fenntartó Hans Knoll – kezdettől fogva jelen volt a vásáron és nagyon elégedett annak mostani, széles média-visszhangjával, az először meghívott Ráday Galéria vezetője – Faur Zsófi – büszkén lobogtatta a Die Presse kulturális mellékletének vezető anyagát, amelyben az osztrák újságírónő már a vernisszázs napján egyedüliként emelte ki őt a magyarok közül, annyira érdekesnek találta „one-man show”-ját. Ennek főszereplője a Londonban élő fiatal magyar Bolygó Bálint, akinek kinetikus installációi szinte teljesen betöltik a kis standot, a látogatók közül egyesek pedig naponta kétszer is visszatérnek, hogy megnézzék, hol tart az önműködő gépezet a körben forgó gipsz fej lerajzolásában. A cikk szerzője – Sabine B. Vogel – csodálattal meditál a meglepően széles budapesti jelenléten: „A magyar ipari termelés összeomlik, a forint értéke rekord mélységeket dönt, de a művészeti szcéna egyre életerősebbnek tűnik” – konstatálja végül.