Musée d’Art Moderne, Paris, augusztus 24-ig. 

A festészet évezredes korlátját – azaz a sík által kikényszerített kétdimenziós ábrázolást – számtalan módszerrel próbálták már kitágítani a művészek. A térbeli ábrázolás lehetőségeinek felismerése, a freskókon alkalmazott optikai rövidülések, a flamand csendéletek és a hiperrealizmus alkotóinak tökéletes rajz- és festészeti tudása egyaránt sikeresen hidalta át ezt a sokáig leküzdhetetlennek tűnt akadályt. A II. világháború utáni olasz festészet egyik nagy alakja, az 1899-ben olasz szülőktől Buenos Airesben született Lucio Fontana egészen más módszert választott a több évezredes probléma megoldására.

Fontana szobrásznak indult, amiben építész édesapjának is komoly szerepe volt, mert  korán megismertette fiát a tér, az arányok, a konstrukció és a kompozíció, valamint a különböző matériák lehetőségeivel és adottságaival. Fontana a milanói Brera szobrász-akadémián tanult, és már a harmincas évek elején feltűnt terrakottából készített, a primitív művészetet idéző, de ugyanakkor újszerű, festett polikrom szobrainak különlegességével. Néhány év elteltével azonban a tér, a szabadabb formák és az absztrakt szobrászat kérdése kezdte foglalkoztatni, és a szobrokhoz készített tanulmányain és rajzain is sokat kísérletezett a dimenziók tágításának lehetőségével.

A ligur tengerparton ez idő tájt készített kerámiái még állati és növényi alakzatokat vesznek fel, de Fontanát már láthatóan nem köti a realista ábrázolás béklyója. A háború éveit Argentínában tölti, és ezalatt érlelődik meg benne a kozmikus tér megértésének az a képzőművészeti elmélete, amit – az olasz futuristák hagyományait követve – 1946-ban egy Manifesztumban tesz közzé. Fontana szerint a kozmikus tér ábrázolása nem lehetséges a művészetek addig ismert eszköztárával; szükség van a színekben, a hangban, a mozgásban és a térben rejlő valamennyi lehetőség egyesítésére. Ugyanakkor Fontana nem virtuális teret képzelt a kivitelezésre, hanem mindezeknek az eszközöknek hagyományos módon, a vászon, a szobor, vagy a kerámia révén való megjelenítését. Ennek a kozmikus térnek az ábrázolását azonban – különösen  a hagyományos festészeti megoldások esetében – a vászon által leszűkitett kétdimenziós sík megnehezitette, ezért Fontana 1949-től, akkoriban forradalminak számító megoldással, lyukakat fúrt a vászonra. Ettől kezdve képeinek és kerámiáinak szinte sohasem adott más címet, hanem csak annyit, hogy Kozmikus elképzelés.

Koncepciója az volt, hogy a világűr felfedezése ellenére a tárgyak egymáshoz való viszonya nem változik, csak kitágulnak térbeli elhelyezkedésük és érzékelésük dimenziói. Koncentrikus körök, spirálvonalak, gömbök és egyéb más alakzatok népesítették be képeit és kerámiáit is, melyeket lyukak szakítottak meg, egy-egy új világegyetemet jelképezve. Igazi nagy felismeréséhez Fontana 1958-ban érkezett el, amikor vásznain éles késsel hasítékot vágott, hogy ezáltal a résen behatoló fény a vászon mögötti, korábban még sötét teret is megvilágíthassa. Ezt a gesztust kezdetben sok művészettörténész félreértette és a hasítékokat erotikus utalásnak, vagy egyfajta agressziónak vélte. A kétségtelenül így is értelmezhető látvány ellenére azonban a művész célja nem a tudatalatti, elfojtott érzések kifejezése, hanem egy addig még zárt tér felfedezése, a világegyetem misztikus titkainak felszabadítása volt. Az 1960-as években ezek a felhasított vásznak nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is hatalmas sikert arattak, és ha viszonylag későn is, de Fontana világhírű, a gyűjtők, a galériák és a múzeumok által egyaránt keresett művésszé lépett elő. Velence címen huszonkét műből álló sorozatot készített, amelyben vásznaira kollázsként muranói üvegdarabokat ragasztott. Réz- és alumíniumlemezekre is dolgozott, melyeket szeszélyes elrendezésű lyukakkal perforált, azzal a szándékkal, hogy a fénytörések és tükröződések révén a képek szemlélői maguk is a képek alkotórészeivé váljanak. Nem idegenkedett újabb, a művészetben akkoriban még kevéssé megszokott anyagok felhasználásától sem; neoncsöveket applikált képeihez, egyes tárgyakat pedig fából, bronzból és az akkoriban hatalmasat fejlődött műanyagokból készített.

 

Az augusztus 24-ig látogatható retrospektív kiállításon a Musée d’Art Moderne kurátorai kronológiai sorrendben több mint kétszáz alkotást vonultatnak fel, teljes keresztmetszetet adva a XX. század második fele egyik fontos, a képzőművészet elméletét és gyakorlatát egyaránt jelentősen befolyásoló művészének életművéből.