Kicsiny Balázs két azonos című kiállítással – Hol & Mikor? – szerepel idén nyáron két balti állam fővárosában. Míg a tallini Magyar Intézet galériájában az észt Marko Mäetammin munkáival egyetemben láthatóak rajzai, addig Rigában a Külföldi Művészetek Múzeumának régi boltíves pincéjét egyedül veszik birtokba ikonográfiájának ismerős alkotásai.
HOL?
Az ember keresi helyét az univerzumban. Kapaszkodók, fogodzók, megnevezések, helyzetünket leíró dolgok után kutatunk, különböző eszközökhöz nyúlva, a tudomány vagy éppen a „józan paraszti” ész segédletével. Megtehető mindez a földgömb fokhálozatával? Lakcímkártyánk nyomtatott szövegével? Esetleg egy GPS segítségével? Vajon a tér fogalma csupán földrajzi megközelítést igényel vagy ugyanannyira fontos a spirituális tájékozódás is?…
MIKOR?
Az idő relatívitása, a negyedik dimenzió jelenléte szintén mindennapjaink, viszonyítási rendszereink egyik alapvető eleme. Ennek felfogása és megjelenítése az emberiség egyik örökös témája és ehhez fordul Kicsiny Balázs is – legújabb installációjában meglepően direkt módon. A felhasznált óramű, mint tárgy és mint szimbólum hivatott ezt a legegyértelműbben ábrázolni, szinte az abszurditásig közönséges mivoltában.
Kicsiny Balázs a címbe foglalt, mondhatni univerzális, de ugyanakkor teljeséggel személyes kérdéseket kétféleképpen közelíti meg: egyrészt munkájának motívumrendszere által, melyben olyan típusokat és cselekvéseket mutat be, melyek valahol mélyen gyökereznek mindannyiunk személyes, illetve kollektív tapasztalatában. Másrészt minden alkalommal a kiállításának helyszíne által meghatározott kulturális-történelmi konnotáció is éppolyan fontosságot nyer munkájában.
A két kérdőszó körbejárása és válaszlehetőségei a rigai múzeum pincéjének alacsony, félhomályban úszó, boltozott terében egy egyszerű elemekből álló, ám annál összetettebb, erős installációt eredményezett. Az itteni tér kultúrtörténeti vonatkozása igen érdekes, hiszen a múzeum a rigai kastély középkori épületének alapjaiban helyezkedik el, helyén egykoron a szegényeket és betegeket istápoló Szentlélek kolostora állott. A középkori alapokon nyugvó kastély, felépülte óta, minden alkalommal az aktuális kormányzat székhelye volt: jártak itt a lengyelek, svédek, oroszok is és ma a lett állam vezetésének a székhelye, az alatta elhelyezkedő hatalmas pincerendszer a háborúk és egyéb konfliktusok kiszolgálására épült. Így az installációnak otthont adó tér, a város központjában, a gyomrában helyezkedik el, magában hordozva mindazokat a történeteket és problematikákat, melyek terhelik és foglalkoztatják a lett illetve balti társadalmat.
A mélybe leszálló látogatót itt egy loopban ismétlődő vetítés fogadja, ahol egyszerű, kerek faliórák eltemetése látható. A kamera egy földhányást mutat, melyben több férfi lyukat ás, majd ásóikkal ebben lapos órákat helyeznek el és azokat betemetik. A végén a földrögökre közelítő képkivágásban ismét a lyukásás aktusa kezdődik el. Az idő eltemetésének lehetetlensége, sziszüfoszi gyakorlata válik itt nyilvánvalóvá – az aktus egy univerzális, mindennapi problematikát jelöl.
A belsőbb terembe lépve a Navigációs kísérletből ismert figurákkal találkozhatunk. A két vivósisakos, közös sílécen álló reverendás alak a szűkös térben igencsak másképpen hat, mint a Kiscelli Múzeum impozáns templomterében. Az ellentétes irányba mozduló, világító fejű figurák kezében lévő, keresztre emlékeztető tárgy, egy középkori navigációs műszer, melynek alkalmazásához a napfény szükségeltetne. Ezt a banális helyzetmeghatározásra képtelen jelenetet egészíti ki az egyik hatalmas pillér köré felépített, kempingasztalokból álló installáció. Tizenkét asztal veszi körbe az épület egyik tartóelemét, melyeken műanyag dézsákban és szárítótálcákon ismét megjelenik az olcsó műanyag óra, gumikesztyűkkel és szivacsokkal egyetemben.
A banális idő-mosás, -tisztítás körkörös aktusa rímel az idő elhantolásának képtelenségére. A múlt idő és a történelmi helyszín konok messzisége és szófukar megközelíthetetlensége a civilizációs panorámától a személyes-szubjektív fókuszig okoz gyötrődést.
Kicsiny Balázs rajzai Rigában az egyik boltív alatt jelennek meg, míg a tallini intézet kamarakiállításán csak ezek dominálnak. A művész vegyes technikájú grafikai munkái betekintést engednek munkamódszerébe, különös és szürreális fantáziájába és installációiban megvalósított szimbólum-assemblage-aiba. A felhasznált elemek, tárgyak, formák egyszerűségük által (HELY: univerzum, otthon, templom, út; IDŐ: óra, naptár, évszakok) képesek filozófiai és egyáltalán szellemi mélységekbe hatolni.
Hasonló a jelentésrendszere az észt művész, Mäetammin gyermekien naív és színes, ám annál velősebb rajzainak és installációinak. A két alkotó motívumrendszere egyrészt egyetemesen, másrészt helyspecifikusan illetve teljességgel szubjektíven, a néző emlékezetére bízva is értelmezhető. Mindkét alkotó munkáiban egy teljesen egyedi és enigmatikus narratívába kaphatunk bepillantást, mely minden esetben abszurddá fokozott, de az élethelyezetekből ismert szituációkat alkalmaz. A Tallinban bemutatott műalkotások társadalmi allegóriákkal, a mindennapokból visszaköszönő képekkel, és rengeteg iróniával terheltek, melyeket a néző akarva-akaratlanul felismer.
A két kiállításon a látogató a felvonultatott jeleneteket ugyan tétován, de mégis egyfajta közösségi érzéssel átitatva élheti meg, hiszen az emberi sors helyszíne és időtere kerül itt pellengére. Vagyis a „hol és mikor” kérdése függőben marad, mert minél jobban törekszünk meghatározására az annál inkább lesz lehetetlen.
