Az 1950-es évek végén az európai festészet elvesztette több évszázados hegemóniáját, és először vált érezhetővé, hogy a kortárs képzőművészet új hullámai az Atlanti-óceán túlsó oldaláról érkeznek Európa partjaihoz. Wesselman, Rauschenberg, Lichtenstein és főként Warhol művei már jelezték, hogy a fogyasztói társadalom megjelenése gyökeresen átformálja majd a képzőművészetet. Ez nemcsak a témaválasztásban és az alkalmazott technikák sokszínűségében, hanem a társadalmi problémák radikálisabb felvetésében is megnyilvánult.

A 60-as évek legelején főként pop-art-ként megismert irányzat szinte teljesen amerikai művészek gondolataiból és alkotásaiból táplálkozott. Franciaországban mindössze egy kis létszámú csoport, az úgynevezett Új Realizmus képviselői voltak azok, akik át tudták venni az új társadalmi gondokra adható művészeti válaszok sokszínűségét. Így aztán talán az sem véletlen, hogy ennek a Nizzában tevékenykedő alkotóközösségnek egyik emblematikus alakja a francia születésű, de valójában az Egyesült Államokban felnövő, és amerikai férjet választó Niki de Saint Phalle volt.

 

Niki de Saint Phalle: Önarckép, 1958-59, fa, festék, különböző tárgyak, 141 x 141 x 10 cm, Sprengel Museum, Hannover, ©2014 Niki Charitable Art Foundation, fotó Laurent Condominas

 

A gazdag családból származó, és kifejezetten szép Niki 22 éves koráig élt Amerikában és híres fotómodellként a legnagyobb divatmagazinok címlapján szerepelt. 1952-ben, a hidegháborús időszakban tért vissza férjével és kétéves gyerekével Nizzába. Egészségi állapota azonban megromlott, idegösszeomlással és skizofrénia gyanújával kórházba került, ahol elektrosokkal is kezelték. Felépülése után pihenésre Barcelonába utazott, ahol Gaudi épületeinek hatására folytatni kezdte Amerikában félbehagyott rajz- és festészeti tanulmányait. Első, 1956-os svájci kiállítása során megismerkedett Jean Tinguely-vel, és attól kezdve elválaszthatatlan társak lettek. Niki szárnyaló, szürrealista fantáziája nemcsak a formák és a színek, hanem a művei létrehozására felhasznált anyagok tekintetében is határtalan volt, így senki mással össze nem téveszthető alkotásokat hozott létre. Gyermekrajzokra emlékeztető, nőiességüket hangsúlyozó hatalmas figurákat, ahogyan tréfásan nevezte őket, Naná-kat, „csajokat” festett, rajzolt, vagy éppen formázott gipszből, műanyagból, textilből.

A könnyed formák mögött azonban fajsúlyos társadalmi kérdések fogalmazódtak meg, ugyanis Niki de Saint Phalle a nők jogaiért akkoriban kibontakozott mozgalom előfutára volt. A hatvanas években adott egyik televíziós interjújában úgy fogalmazott, hogy ha nem találta volna meg a maga számára a rajzolás és alkotás lehetőségét, akkor lehet, hogy érzelmeit csak anarchistaként tudta volna kifejezni. Elmondta, hogy a nők helyzete számára ugyanazt az elnyomást testesíti meg, amit a feketebőrű rabszolgák élhettek meg. Talán ezeknek a belső feszültségeknek a hatására, 1961-ben meglepő projekttel állt elő. Műveit egy sajátos lövészverseny formájában hozta létre, ahol a résztvevők puskával lőhettek az általa megformált alakokra, melyek belsejébe különböző színű festékes zacskókat helyezett. Ez az akkoriban teljesen megbotránkoztató megoldás – a legelső performanszok egyike – bevonta az alkotás folyamatába azt is, aki az alakokra lőtt, másrészt véletlenszerű formákat és színeket hozott létre a golyók becsapódása és a lefolyó festékek hatására, de nem utolsó sorban magában foglalta a destrukció, a megsemmisítés, és a társadalmi feszültségek drasztikus megoldási lehetőségeit is. Egy csinos és törékeny hölgytől, mint amilyen Niki volt, ez a női szerepek társadalmilag elfogadott normáinak, beidegződéseinek teljes tagadását jelentette. Sikerei hatására Niki nagyobb méretű alkotások létrehozására is gondolhatott, így a hatvanas évek közepén megvalósíthatta régi vágyát: gigantikus méretű szabadtéri szobrok formájában fejlesztette tovább a „csajok” szériát. Ezek az eltúlzott formájú, hangsúlyozottan nőies, de közel sem babaszerű alakok mozgásban, séta, takarítás vagy éppen sminkelés közben mutatják be a felszabadult, az előítéletektől és kötöttségektől megszabadult nőket, anyákat, lányokat, istennőket, szeretőket, vagy éppen boszorkányokat.

 

Niki de Saint Phalle: Ugráló Nana, 1970, szerigráfia, 76 x 56 cm, Sprengel Museum, Hannover, a művész adománya, © 2014 Niki Charitable Art Foundation

 

A szórópisztollyal és szintetikus festékekkel festett hatalmas szobrok kidolgozása során azonban Niki egészsége jóvátehetetlenül károsodott, így a 80-as években inkább már jellegzetes alakjainak ipari megvalósításával, bútorok, ékszerek, és parfümös flakonok design-jával foglalkozott. 1993-ban orvosi tanácsra visszaköltözött Amerikába, és csak nagyméretű szobrainak avatására utazott el a világ számos országába, így Japánba, Olaszországba, Izraelbe vagy a németországi Hannoverbe, ahol 2000-ben múzeumot nyitottak az általa adományozott művekből. 2002-ben, hetvenkét éves korában hunyt el, és halálával a XX. század második felének talán legkülönösebb festő- és szobrászművésze távozott el, aki bebizonyította, hogy a nők egyenrangú helyet képesek kivívni a művészek között is.

 

A kiállítás plakátja, © Réunion des musées nationaux-Grand Palais, Paris 2014

 

Február 2-ig a párizsi Grand Palais-ben, majd február 27. és június 7. között a bilbaói Guggenheim Múzeumban.