67367-67741 Archives - artportal.hu

Az újrajátszás újrajátszása. Hogyan dolgozik a Forensic Architecture?

Fatih Akin török származású, német rendező legújabb, Sötétben (Aus dem Nichts, 2017) című filmjének kiindulópontja, hogy a Diane Kruger által játszott főszereplő, Katja, török származású férje és kisfia, egy bevándorlók elleni rasszista támadásban életét veszti. A merényletet minden bizonnyal egy fiatal német neonáci pár követte el, és a film Katja igazságszolgáltatással való küzdelmét, a bírósági tárgyalás megalázó voltát mutatja be, és végül azt, ahogy a megtorlást Katja saját kezébe veszi. A Sötétben majdnem klasszikus bosszúfilm, ahol a főszereplő személyes igazságkeresésének ábrázolásán túl nagy hangsúlyt kap a bírósági zsákutcák megmutatása, a hivatalos törvényszéki eljárás bürokráciája, az ügyvédek, rendőrök korruptsága, amelyek között, mint egyfajta útvesztőben próbál eligazodni Katja. Mivel a bíróság nem hozta meg a megfelelő ítéletet, a fiatalasszony helyettük cselekszik és az ő helyzetében az egyetlen megoldást választja, amely azonban nagyon radikális döntésnek tűnik: a személyes megtorlás mellett dönt. Több kritika említi, hogy Akin a kétezres években lezajlott, a német neonáci NSU (Nationalsozialistischer Untergrund) által elkövetett támadások áldozatai előtt kíván tisztelegni legújabb filmjével, noha aktualizálta a történéseket. Épp egy ilyen gyilkosság áll a Forensic Architecture legismertebb munkájának középpontjában, amely a Documenta 14 és az Unraveling the NSU Complex felhívására készült 2017-ben.

Az Unraveling the NSU Complex egy sajátos, az NSU támadásokban érintett civilek általi kezdeményezés Németországban, egy úgynevezett „akció csoport” (action group) amely fő feladatának tűzte ki az NSU gyilkosságok újra tárgyalását, az ügyek alaposabb vizsgálatát a lokális közösséggel, hozzátartozókkal együttműködésben. Ők kérték fel a Forensic Architecture-t, hogy vegyenek górcső alá újra egy 2006-ban történt gyilkosságot, – azon belül is az egyik konkrét tanú szerepét. Ebben a merényletben egy kasseli internetkávézó pultosát, a 21 éves Halit Yozgatot lőtték le munka közben. A bűncselekményt az NSU vállalta magára; a neonáci terrorcsoport merénylete a kilencedik volt a bevándorlók vagy leszármazottaik ellen irányuló gyilkosságaik sorában. Értelemszerűen teljesen más módszerekkel és semmiképp se az Akin filmjében látott személyes bosszú által vezérelve, ám mindenképp a hatalmi apparátusok korrupt mechanizmusainak felfedését, az eltusolt szálak felgöngyölítését célozva, a „hivatalos” eljárások fonákjai mögé nézve dolgozik a Forensic Architecture kutatócsoport. A Goldsmith University-ről indult 2011-ben, Eyal Weizman építész kezdeményezésére és építészek, számítógépes és vizuális szakemberek, újságírók, filmkészítők képezik a magját.

A Forensic Architecture mindig NGO-okkal együttműködésben, az ő felkérésükre dolgozik az oknyomozás egy sajátos fajtáját űzve, és általában olyan ügyek nyomába ered, vagy olyan eseteket vizsgál újra, ahol az állam szerepe tűnik valamilyen módon problematikusnak.

Ahogy Cristina Varvia, a kutatócsoport helyettes vezetője fogalmazott a budapesti előadása során, ők tulajdonképpen egyfajta „counter forensics”-t, azaz „ellen törvényszéki vizsgálatot” vagy „ellen (ok)nyomozást” végeznek, olyan ügyeket véve elő, amelyek fölött az állam és az igazságszolgáltatás átsiklott, és megpróbálnak újfajta, akár atipikus bizonyítékokat szerezni az eljárásuk során.

A 77sqm_9:26min című munka alapját egy NSU leak, azaz kiszivárogtatás adta, amikor is számos anyag hozzáférhetővé vált a 2006-os esetről. Így, valamint az Unraveling the NSU Complex javaslatára került a Forensic Architecture látóterébe Andreas Temme, egy Németországban szélsőjobboldali terrorista sejtek megfigyelésén dolgozó fedett ügynök, aki szintén épp az internetkávézóban tartózkodott a gyilkosság alatt, azonban tanúvallomása – és annak saját újrajátszása – szerint nem látott és hallott semmit. A kávézóban egy társkereső oldalt nézett és állítása szerint, miközben fizetett és távozott, nem tapasztalt semmi különöset.

A computer simulation of the internet cafe in which the murder of Halit Yozgat on 6 April 2006 occurred. Image: Forensic Architecture, 2017

Ahogy Nagy Gergely interjújából is kiderül (Visszajönnek a tények és magharapnak, artportal, 2018.06.05), Temme tanúvallomásával a továbbiakban nem igazán foglalkozott a bíróság, ám a Forensic Architecture-t ekkor kezdte el érdekelni a dolog. A kontextus hasonló a Sötétben történetéhez: Katja férjének „drogos” múltja miatt a nyomozás során egyfajta bandaháborúra gyanakodtak, vagy a kurd kisebbség támadására, noha egész konkrét bizonyítékok voltak a neonáci párra nézve. Yozgat esetében is eleinte belső viszályokra, a török közösség magánharcaira terelték a gyanút („Kebab gyilkosságokat” emlegettek) és csak azután, hogy az NSU magára vállalta a támadást, ismerték el a merénylet rasszista jellegét. A Forensic Architecture-t azonban nem (csak) az érdekelte, hogy ki követte el a gyilkosságot, hanem hogy az „állam embere”, egy fedett ügynök, miért nem mondott igazat, és vajon erre mi lehetett az indítéka.

A composite of Forensic Architecture’s physical and virtual reconstructions of the internet cafe in which the murder of Halit Yozgat on 6 April 2006 occurred. Image: Forensic Architecture, 2017

A Kasselben bemutatott és azóta számos más helyen is szereplő (amúgy a kutatócsoport honlapján is megnézhető) videómunka egészen elképesztő bravúrral bizonyítja be Andreas Temme tanúvallomásának hamisságát. A csoport építészeti háttere, és ennek jelentősége itt látszik igazán: tulajdonképpen egy épület, egy tér újraértelmezése – lebontása és újraépítése, valódi és metaforikus értelemben – zajlik, annak a precíz vizsgálata, hogy mik történtek ott és mi az adott tér s a benne lévő emberek egymáshoz való viszonya. Milyen sajátos társadalmi koreográfia (social coreography) zajlott 2006. április 6-án a kasseli internetkávézóban, miközben van, aki – épp Temme – egy randioldalt böngészgetett, más az apjával telefonált, többen pedig, némiképp ironikus módon Call of Duty-t játszottak, a nácikat gyilkoló számítógépes játékot. Mindennek a középpontjában Temme vallomása és újrajátszása áll: az újrajátszás kriminológiai értelmében, amikor az eljárás részeként a különböző szereplők megismétlik, mit csináltak az adott helyszínen. Mi történik azonban, ha ez az újrajátszás, amelynek célja az igazság kiderítése, valójában hamis? Hogy lehet ezek után kideríteni mi történt valójában, mit csinált/nem csinált Temme? A gyenge felbontású videófelvétel a médium igazságalapját megkérdőjelező tényezőként tűnik fel: amit látunk „valódi”, de közben mégse úgy történtek a dolgok, ahogy elsőre látszanak.

A munka középpontjában épp ezért a rekonstrukciók, újrajátszások és ismétlések állnak, és a Forensic Architecture csoport tagjai éppen ebben az ismétlésben rejlő sajátos változást próbálják nyomon követni. Ahogy Boris Buden filozófus, kultúrkritikus idézi a filozófus Gilles Deleuze-t egy interjúban, ez egyfajta „substantial repetition”-nek is tekinthető – azaz olyan ismétlésnek, amely mindig valami újat (is) teremt.[1] Mivel a kasseli internetkávézó időközben megszűnt, a kiszivárogtatott anyagok alapján a kutatócsoport kétféle irányba indult el: egyrészt létrehozták a berlini Haus der Kulturen den Weltben (HKW) az internetkávézó méretarányos modelljét, és ezzel párhuzamosan egy 3D-s modell is megszületett, ahol mindez digitálisan is láthatóvá vált. Elsőre ez redundánsnak tűnhet, de a vizuálisan eltérő, különböző gondolkodási módokat prezentáló modellek csak erősítették egymást, ahogy Temme újrajátszását szimulálták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Forensic Architecture Temme újrajátszását játssza újra, rekonstruálja, hogy mikroszintekre lebontva és a legapróbb részleteket elemezve kimutassák, hogy milyen ellentmondásokat tudnak felfedezni benne. Ahogy Cristina Varvia fogalmaz: „ellentétben a hagyományos értelemben vett építészettel, mi nem épületekre teszünk javaslatot, hanem látószögeket, megközelítésmódokat ajánlunk, ahonnan egy esemény szemlélhető.”[2]

Három elemzési szempont – a hang, az illat, és a látvány vizsgálata – mentén tulajdonképpen újraindítják a nyomozást, Temme-re vonatkozóan. A videómunkában látványos adatvizualizáció segítségével látjuk mindezt, melynek központi eleme egy idővonal, amely a különböző szereplők (többi tanú) mozgását, aktivitását jelzi, minthogy a helyszín netcafé, pontosan visszakereshető, hogy ki, mikor volt aktív, mikor loggolt be- és ki. A Forensic Architecture sorra veszi a különféle alternatívákat, eshetőségeket, és a valószínűtleneket kizárva halad előre.

This timeline highlights the likely time at which Halit Yozgat was murdered, set against the computer login data of the witnesses in the internet cafe. Image: Forensic Architecture, 2017

Először az egész egy „mi lett volna ha” játéknak tűnik, hogy aztán kiderüljön: a különböző lehetőségek közül a legvalószínűbb az, hogy Andreas Temme a gyilkosság ideje alatt az internetkávézóban tartózkodott, sőt, minden bizonnyal látott, hallott is valamit és ezt mégis eltitkolta. A Forensic Architecture különböző szakértőket vont be a továbbiakban, akik segítségével rekonstruálták az eseteket a legapróbb részletig: milyen típusú pisztolyt és hangtompítót használt az elkövető, annak milyen erősségű hangja van, és ez hallható-e ha vele azonos térben tartózkodik valaki. Milyen anyag szabadul el a fegyver elsütésekor (ammónia), ez miként terjedt az adott körülmények között, az adott térben és lehetséges-e, hogy ha valaki jelen volt, mégse érezze. Végül pedig Temme „point of view” nézetét, azaz saját szemszögét követve, a holttest pozíciója alapján azt is szimulálták, hogy láthatta-e a férfi az áldozatot, amikor fizetett a pultnál. Ez talán Temme verziójának leglátványosabb torzítása.

Ahogy a HKW-ban felépített internetkávézó modellben egy színész újrajátssza Temme újrajátszását, noha addigra már tudjuk, mi fog történni, mégis megrázó, ahogy világossá válik: fizetéskor a férfi látta a holttestet és mégis szó nélkül kisétált. Tehát a válaszok mindegyike terhelő az ügynökre nézve és a Forensic Architecture által behozott „counter evidence”, azaz ellen-, vagy új bizonyítékok és saját oknyomozó rekonstrukciójuk alapján egyértelművé vált Temme problematikus szerepe a gyilkosságban. Hiába hivatkozott a férfi arra, hogy nem akart lebukni, azzal, hogy randioldalakat nézegetett, világos, hogy itt többről van szó.

A Forensic Architecture egy társadalmi kezdeményezés nevében azt a munkát „végzi el” tulajdonképpen, amelyet az állam, az igazságszolgáltatás nem; olyan nyomokat vizsgálnak, amelyek felett mások elsiklanak és nem pusztán a valódi tettes elcsípése a céljuk, hanem az állam érdekeinek a feltárása, korrupciójának leleplezése: mikor miért simítanak el bizonyos ügyeket, mikor találnak ki meséket, miért állt érdekükben, hogy Temmét ne hallgassák ki újra és a férfi miért dolgozik továbbra is fedett ügynökként.

Emellett a párhuzamos valóságok, olvasatok ütközése is egyértelművé válik kutatásuk során, az egymás mellett létező, akár ellentétes nézete egy adott esetnek, amelyet transzparenssé tesznek. Azonban – ahogy az artportal is feltette ezt a kérdést az interjúban –, fontos kérdés, hogy miként kapcsolódik tulajdonképpen ez a művészethez?

Pusztán amiatt, mert művészeti kezdeményezések, kiállítóterek fogadták be a projektet, amelyeket, ahogy Cristina Varvia fogalmaz, vitára alkalmas tereknek, megbeszélésre alkalmas fórumoknak tartanak? Válasz lehet erre az, hogy a Forensic Architecture munkáiban teljes mértékben megvalósul a sokszor csak vágyott, vagy papíron használt interdiszciplinaritás a művészeti háttérrel rendelkező és nem rendelkező emberek között: építészek, programozók, grafikusok, vizuális és elméleti szakemberek dolgoznak együtt egyéb szakértőket bevonva, egyfajta állandó tudásmegosztásra építve. Olyanokat, akik az adott alesethez, problémához a legjobban tudnak kapcsolódni. Az egész együttműködésnek pedig létezik alapszinten egy térbeli és mediális aspektusa is: az építészek itt nem épületeket terveznek, hanem visszatérnek egy alapvető problémához, az ember és a tér vizsgálatához. A művészek és kurátorok pedig nem újabb képeket termelnek, hanem már meglévő fotókat, videókat és egyéb képi forrásokat elemeznek, dekonstruálnak, folyamatosan megkérdőjelezve azok hitelességét, igazságtartalmát. Mindennek a forrása, háttere pedig többször – mint a tárgyalt esetben is – egy kiszivárogtatás, tehát a szabad hozzáférés, a hackelés demokratikus szerepe is hangsúlyos lesz. A projektek vizuális megvalósítása is megkerülhetetlen: könnyen értelmezhető, befogadható videók, modellek, látványos, ám nem öncélú és hatásvadász adatvizualizációs struktúrák jellemzik a Forensic Architecture munkáit, amelyek a különféle látószögeket, nézeteket állítják a középpontba. Látszik, hogy fontos szempont, hogy mindezen tényezők esztétikailag is igényesen, átláthatóan legyenek kivitelezve. A valós modellek és a háromdimenziósak ütköztetésén, a virtuális világ karakterei és az élő szerepjáték megelevenedésén keresztül pedig egy sajátos összecsúszás figyelhető meg: egymásra rétegződnek az eltérő idők, terek és szereplők. A kasseli internetkávézó modellje egyszerre válik díszletté és a történet főszereplőjévé, az NSU támadások egyfajta ellen-emlékművévé.

Pierre Huyghe: Third Memory. Forrás: curiator.com

A projekt egyértelműen felidézi azokat a művészi újrajátszásokat (pl. Pierre Huyghe: Third Memory, Jeremy Deller: Az orgreave-i csata stb), ahol a múlt „helyreállításának” céljából rekonstruálódik egy esemény. És noha itt is az emlékezet megbízhatatlansága, torzítása illetve egy hivatalos tanúvallomás kikezdése a célpont, nem áll meg a puszta újrajátszáson, rekonstrukción keresztüli tematizálásnál, és nem pusztán felhívja valamire a figyelmet: konkrét változást szeretne elérni. Azon a tendencián is túllép a Forensic Architecture – bár kapcsolódik hozzá –, amely a művészet és igazságszolgáltatás viszonyát elemzi tágabb értelemben (pl. ismert és kevéssé ismert perek, tárgyalások vizsgálatán keresztül, ilyenek például Milo Rau, svájci színházrendező munkái).

Ilyen értelemben, paradox módon egy olyan jelenben, ahol a jövőbe vetett bizalom mondhatni, elveszett, a Forensic Architecture mégis azokhoz az avantgárd mozgalmakhoz nyúl vissza, amelyek még hittek a művészet változtatni tudó erejében. Azonban éppen ezért hangsúlyos interdiszciplináris voltuk: a művészet önmagában (már) nem képes erre, bármiféle változás csak valódi együttműködések mentén, a közös gondolkodás hibrid struktúráiban képes létrejönni.

[1] Buden, Boris: Another Past is Possible, 2015, https://english.hebbel-am-ufer.de/media-center/texts/past-boris-buden/ [2018.05.30.]

[2] https://artportal.hu/magazin/visszajonnek-a-tenyek-es-megharapnak/

Nyitókép: At the Palacio de Justicia, between twelve and fourteen students (red) were beaten up and loaded into the back of multiple police vehicles (turquoise). Image: Forensic Architecture, 2017

Visszajönnek a tények, és megharapnak

Vajon igazolhatók-e azok a kormányzati vádak, melyek szerint a Földközi-tengeren menekülteket mentő csoportok összejátszanának az embercsempészekkel? A londoni Grenfell Tower tavalyi, 72 áldozatot követelő tűzeseténél kinek és milyen biztonságtechnikai mulasztásai vezettek a tragédiához? A szíriai kormány által vehemensen tagadott kínzások Saydnaya börtönében miként bizonyíthatók, ha oda független szakértő be nem teheti a lábát? Négy évvel ezelőtt pontosan miért bombázott az izraeli véderő Rafában, és miért kellett 136 civilnek meghalnia?

A Forensic Architecture csoport ezekkel és más, politikailag hiperérzékeny ügyekkel foglalkozik, hogy bizonyítási eljárásaival új, eltérő megvilágításba helyezze a történteket. Az architektúra, a térelemzés, a számítógépes modellezés, az oknyomozás különféle eszközeivel szinte újrajátssza az eseményeket, hogy megragadható legyen az a képlékeny valami, amit igazságnak nevezünk. És ami még a post-truth világban is rendkívül kellemetlen tud lenni, főként a hatalom mindenkori birtokosainak.

A londoni Goldsmiths egyetemen, Eyal Weizman építész kezdeményezése alapján alakult műhely tagjai között építészek, számítógépes és vizuális szakemberek, újságírók, filmkészítők, társadalomtudósok, jogászok vannak, kimondottan képzőművész nincs is. Munkájuk eredményét pedig leginkább bírósági tárgyalótermekben mutatják be, és jelentésekben publikálják, vagy kiállításokon teszik hozzáférhetővé.

Amióta április végén nyilvánosságra hozták a brit Turner Prize, a legrangosabb európai képzőművészeti díj jelöltjeit, többen vakarják a fejüket: a Forensic Architecture helyet kapott a listán, tehát akkor művészeti projekt? Pedig alapvető szándéka más. Kutatócsoportként, sőt, ügynökségként határozzák meg magukat, a témáik erősen kötődnek az emberi és állampolgári jogok területéhez, amúgy pedig az oknyomozás egy igen speciális válfaját művelik.

Évek óta szerepeltek már kortárs művészeti helyszíneken, de tavaly, a kasseli Documentán – ami a Velencei Biennálé után a legnagyobb kortárs művészeti esemény Európában – szinte meg- és felrázta a művészeti világot egy munkájuk. Vagy művük? Éppen egy Kasselben történt, rasszista indítékú gyilkosság ügyében zajlott nyomozásuk anyagát mutatták be, érdekfeszítően izgalmas videóprezentációban.

The Society of Friends of Halit with contributions by Forensic Architecture, installation view, Neue Neue Galerie, Kassel, documenta 14. Photo: Michael Nast. Forrás: momus.ca

Halit Yozgat török fiatalembert, egy netcafé pultosát munka közben lőtték le 2006-ban. A tettes a később lelepleződött NSU (Nationalsozialistischer Untergrund) nevű neonáci terrorcsoport tagja volt, a merénylet pedig a kilencedik eleme annak a bevándorlók, vagy leszármazottaik ellen irányuló gyilkosság-sorozatnak, amely sokkolta Németországot. A kasseli eset idején azonban a német nyomozati szerveknek még a sorozatszerűséget és a rasszista indítékot se akaródzott vizsgálni – erős hasonlóság ez a magyarországi romagyilkosságokkal, egy ideig ott is az „egymás közti leszámolás” teóriáját kommunikálta a rendőrség.

Az eset kapcsán aztán a tanúvallomások között ott feküdt egy titkosszolgálati alkalmazotté is. Andreas Temme pont a szélsőjobbal foglalkozó fedett ügynök, de azt állította, egyszerű vendégként ült bent akkor a netcaféban. „Rosszkor, rossz helyen” – vallotta. Egy randioldalt böngészett, majd fizetett és távozott, s közben nem látott és nem hallott semmi különöset. Vele aztán nem is foglalkozott a bíróság, a Forensic Architecture-t viszont itt kezdte érdekelni a dolog. Nemcsak az, hogy Temme, a tinderező titkosszolga igazat mondott-e (mint a csoport bebizonyította: nem), hanem az, hogy milyen kérdések vannak itt még, lehet-e ebben az egészben szerepe az államnak? Mindenesetre a titkosszolgálat a saját belső vizsgálatának anyagát 120 évre titkosította.

Christina Varvia prezentációja a Trafó Galéria Gondolatplasztika című sorozatában. Fotó: Szalai Bori/Trafó Galéria

A hétvégén Budapesten járt Christina Varvia, építész, a csoport egyik tagja, és előadást tartott a Trafó Galéria Gondolatplasztika című sorozatában – tehát megint csak egy művészeti eseményen. Az előadás másnapján volt néhány percünk beszélgetni – a csoport már nemigen ad interjút, de mint Christina Varvia mondta, Magyarországon kivételt tesznek, mert itt a személyes megszólalásnak nagyobb a tétje.

artportal: Az előadás elején úgy definiáltad a csoportot, hogy „research group”, vagy „research agency”. Eközben rendre feltűntök művészeti kontextusban, kiállítási terekben. Mennyire tartjátok a tevékenységeteket művészi munkának, művészeti praxisnak?

Christina Varvia (Ch.V.): Amit csinálunk, az alapvetően kutatás. A gyakorlatunk pedig a nyomozás, oknyomozás. De ezzel együtt vannak benne esztétikai elemek, értékek, és ezek éppen úgy a kutatás részei. Szóval, ha egy bizonyításon gondolkodunk, akkor ennek az is része, hogy azt miként prezentáljuk, hogyan jelenik majd meg. Kérdés, hogyan definiáljuk a művészet, a művész fogalmait. Számunkra a művész azt is jelenti, aki megkérdőjelezi a fennálló viszonyokat, rákérdez a politikai status quóra, és akiben dolgozik a kiváncsiság, hogy a dolgok végére járjon. Mi azonban nem kizárólag művészek vagyunk, hanem csak részben művészek.

Computer simulation and motion tracking of Andreas Temme’s line of vision in the internet cafe. Image: Forensic Architecture, 2017

Azt mondtad a prezentációban, hogy a kiállítási tér számotokra elsősorban fórum. A dolgok megbeszélésének a fóruma. Ez azzal függ össze, hogy változik a kiállítóhelyek szerepe? Vagy inkább a Forensic Architecture keres magának helyeket ahhoz, hogy bemutathassa a munkáit?

Ch.V.: Nem hinném, hogy a kiállítóterek, kulturális terek változó szerepe van emögött, hiszen mindig is a nyilvános diszkurzus terepei voltak. Itt inkább arról van szó, hogy mi hogyan használjuk a kiállítást, mint helyzetet. Kipakolunk, előtárunk egy anyagot, ami olyanfajta viszonyrendszereket mutat, amelyeket nehéz volna feltérképezni más kontextusban. Szóval, ha összeraksz egy bizonyíték-csomagot, amelyet beviszel a bíróságra, hogy bemutasd, akkor ennek ott megvan a maga szabályozott módja. A mi munkánknak vannak olyan elemei, vonatkozásai, amelyeknek ott nincs helyük, miközben ugyanolyan fontosak. Például az erőszak bemutatásának mikéntje, vagy az, hogy kitakarunk-e egy arcot a fotón vagy sem. Amikor a Földközi-tengeren dolgoztunk, és azt kutattuk, hogy igazak-e a különféle kormányzatok vádjai, melyek szerint az emberi jogi szervezetek összejátszanak az embercsempészekkel, akkor rengeteg felvételünk keletkezett olyan menekültekről, akik a tengeren keltek át, a segélyhajók onnan mentették ki őket. Nagyon is konkrét kérdés a bemutatás során, hogy jogunk van-e megmutatni az arcukat, vagy nincs. Ha kitakarjuk, akkor tulajdonképpen azt a narratívát folytatjuk, amely démonizálja a „migránsokat”, arctalan tömegként mutatja, végső soron dehumanizálja őket. Ezek egyre alapvetőbb kérdésekké válnak a munkánk során, és ki akarjuk nyitni a témákat, hogy vitatkozni lehessen róluk. Ebben a konkrét esetben végül kitakartuk az arcokat, mert nem volt meg az engedélyünk az emberektől, hogy mutathassuk őket. Mindannyian menedékkérők, de különböző szakaszban van a kérelmük elbírálása, és nem tudhatjuk, mikor avatkozunk bele az ügyükbe akaratlanul is. Namost, pontosan a kiállítási tér az a hely, ahol a munkánkat érintő nagyobb kérdésekről beszélni lehet. És ott fel tudjuk vetni a problémákat építészekként, művészekként vagy akár egyszerű polgárokként. Így különböző aspektusok jönnek elő a társadalom és az egyén, a kormányzat és az állampolgár viszonyáról egy olyan térben, ahol sokkal tágabb értelemben lehet ezekről beszélgetni. Ezt nem tudod megtenni egy bírósági ülésteremben, ahol korlátozva vagy, de a médiában sem, ahol szerkesztve, tömörítve jelennek meg a dolgok. A kiállítási térbe eseményeket szervezhetsz, behozhatod az embereket, és magad teremtheted meg a beszédhelyzeteket.

An image projected onto a 3D model in orderreconstruct the complicated scene of search-and-rescue
operations by the Libyan Coastguard and NGO vessels on 6November 2017. Image: Forensic Oceanography and Forensic Architecture, 2018

A reconstruction of the altercation of search and rescue operations in the central Mediterranean on 6 November 2017. Image: Forensic Oceanography and Forensic Architecture, 2018

Mit mondanál a saját személyes motivációidról? Miért csinálod éppen ezt?

Ch.V.: Építészként kezdtem, mert egyszerűen így gondolkodom: térben, időben, viszonyrendszerekben. Nálunk azonban mindez módszertanként jelenik meg, az építészetet módszerként használjuk. Ellentétben a hagyományos értelemben vett építészettel, mi nem épületekre teszünk javaslatot, hanem látószögeket, megközelítésmódokat ajánlunk, ahonnan egy esemény szemlélhető. Legyen az konfliktushelyzet vagy akár háború. Ahonnan egy helyzet és egy helyszín „olvasható”, értelmezhető. Mondjuk, egy város. Ez a gondolkodásmód, a módszer pedig a térben és időben zajló pontos analízis. A viszonyok feltárása azáltal, hogy rekonstruálunk történéseket a hozzáférhető adatok, tények, bizonyítékok alapján. Hogy személyesen én miért csinálom? Van ebben egyfajta politikai késztetés is. Úgy érzem, hogy ha politikailag aktív polgárokként érzékeljük, mi zajlik a környezetünkben, a szomszédban, akkor az egyetlen út, hogy az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen küzdjünk, az az, ha valóban cselekszünk, beavatkozunk, teszünk valamit. Én is ezen az egy módon tudom csak elviselni azt, ami történik. Használjuk a képességeinket, de elemző módon tesszük ezt. És mindez kifizetődő is, mert például elképesztő emberekkel találkozhatunk a munkánk során. Ha olyanokkal hoz össze a sors, akik keresztülmentek valamin, amin te remélhetőleg soha az életben nem fogsz, az nagyon sok mindenre megtanít. Amikor például találkoztunk a Saydnaya börtön túlélőivel Szíriában, akik az ottani kínzásokat, bántalmazásokat elszenvedték. Velük megismerkedni hihetetlen élményt jelentett, és alázatra tanított.

Saydnaya_1: Saydnaya prison, as reconstructed by ForensicArchitecture using architectural and acoustic modelling. Image: Forensic Architecture, 2016

Witnesses were asked to describe architectural details, such as dimensions and textures, and these recollections solicited further memories of the prison and experiences had within. Image: Forensic Architecture, 2016

Hogyan találjátok meg az eseteket, ügyeket? Vagy az ügyek találnak meg titeket?

Ch.V.: Mindkettő. Van, hogy egy NGO vagy emberjogi szervezet keres föl minket, mert valamilyen ügyben segítségre van szükségük. Nem is mindig tudják, éppen mire volna szükség, csak szeretnének együttműködni velünk. Van, hogy nagyon is pontosan megfogalmazott kutatási célról van szó. És van, hogy mi gondoljuk azt egy adott ügyről, hogy fontos lenne foglalkozni vele. Most például nagyon figyelünk a Gázában zajló eseményekre. Beszélünk NGO-kkal, de a saját megfigyeléseinkre is hagyatkozunk, és aztán minden esetben kapcsolatba lépünk helyi csoportokkal. Fontos tudni, hogy ami történik, az nem a valahol a távolban, a mi londoni székhelyünktől messzire zajlik, ahol nincs módunk tájékozódni. Mi mindig helyi szervezetekkel dolgozunk. Olyan témát választunk, aminek politikai jelentősége van. És mindig kell, hogy legyen egy megoldandó kérdés, ami összefügg az adott tér valamilyen vonatkozásával. És van, hogy úgy választunk ki eseteket, hogy ki tudjunk próbálni valamilyen új technológiát, mert az is része a munkának, hogy friss megoldásokat használjunk, vagy fejlesszünk ki.

Technikai szempontból nagyon is attraktív, amit csináltok, a bemutatás módja, az eszközök, a látvány, a számítógépes modellek, a videók. Mennyire fontos a „produkciós” oldal?

Ch.V.: Ez mind része ugyanannak az integrált folyamatnak, nem különül el a kutatás, az analízis és a prezentálás. Minden lépésnél fontos az esztétikai oldal is, és mindig azért, hogy segítsen megvilágítani, mi is zajlik pontosan. Ezen a módon tudjuk akár a legbonyolultabb ügyeket is közvetíteni. Különböző időmetszeteket használva, különféle látószögeket, az események más-más nézetét. A tárgyalóteremben is fontos a bizonyítékok bemutatásának módja. Nem elég csak leírni, be kell mutatni, el kell játszani, ábrázolni kell.

Hogyan mérhető a munkátok hatásfoka?

Ch.V.: Nem lehet számokban, mennyiségekben megfogalmazni. Azt mondanám, van néhány győzelem, amelyet elkönyvelhettünk. Amikor 2014-ben a gázai Rafában zajló bombázásokkal foglalkoztunk, és bemutattuk a jelentésünket, az IDF, az izraeli véderő felfüggesztette az úgynevezett „Hannibál direktívát”, egy szigorúan titkos policyt, ami azokra az esetekre vonatkozott, ha valahol izraeli katonákat ejtenek fogva. Az izraeli hadseregnek ilyen esetekben mindent el kellett követnie, akár a saját katonáit is megölhette, annak érdekében, hogy ne váljanak túszokká. Ez Rafában, 2014-ben nagyon súlyos veszteségekhez vezetett, 136 palesztin civil halt meg egy nap alatt a bombázásban. Vagy ott volt egy gyilkossági eset a Negev-sivatagban, 2017-ben. Izraeli rendőrök lelőttek egy beduin tanárt, a magyarázat szerint azért, mert autójával keresztülment egy rendőrön, aki meghalt. Azt állították róla, hogy terrorista, és hogy kapcsolatban áll az ISIS-szel. Mindez akkor történt, amikor az izraeli erők egy illegális beduin települést akartak lerombolni. Mi be tudtuk bizonyítani, hogy először a beduin férfit lőtték meg, ettől vesztette el az uralmát a kocsija fölött, és csak ezután ütötte el a rendőrt. Itt az államnak el kellett ismernie, hogy az illető nem volt terrorista. Megnyertünk egy apró küzdelmet, de közben mégiscsak leromboltak egy egész falut. Meg kell elégednünk apró győzelmekkel, de ezek stratégiailag fontosak lehetnek, és mind valamiféle nyomást jelentenek, hogy a dolgok változzanak. De türelmesnek kell lenni.

Ragaszkodtok a tényekhez, miközben a világban, a tény mint olyan, tökéletesen megkérdőjeleződött – főként politikai motivációk alapján. Interpretációk vannak, és ezekhez igazítják hozzá a tényeket.

Ch.V.: Az igazság elég problematikus koncepció, mert sokféle nézete, felfogása van, az események számtalan megélése lehetséges. Ebben a post-truth korszakban nem is igazán azt látjuk, hogy a tények nem számítanak, hanem azt, hogy keményebben meg kell dolgoznunk értük. Burjánzik a média, kiszélesedett a nyilvánosság mezeje, többféle hang hallatszik. Új reflexeket és új módszereket kell kifejlesztenünk a dolgok hitelesítésére. Nem arról van szó, hogy vége a tényalapú megközelítésnek. Még Donald Trump sem menekülhet el a tények elől; egy darabig sikeres volt abban, hogy elzavarja őket, de csak visszajönnek, és harapdálni kezdik.

Nyitókép: Christina Varvia prezentációja a Trafó Galéria Gondolatplasztika című sorozatában. Fotó: Szalai Bori/Trafó Galéria

hírlevél