Az átvett cikk apropója, hogy a művész december 26-án lesz 80 éves. Gratulálunk!
Kass János sok műfajú művész. Keramikusnak indult, grafikusként végezte a főiskolát, fotografált, ő készítette a világ első komputeranimációs filmjét John Halassal, és könyvek tucatjait illusztrálta. Nemzetközi könyvvásárokon háromszor kapta meg munkáiért a legszebb könyvnek járó díjat. Ma is dolgozik.
– Azt szokták mondani, már kora gyermekkorától rajzolt…
– Az én esetemben tényleg így volt. Nagymamánál alaposan kiporolták a fenekemet, mert szénnel telerajzoltam még a nehéz szecessziós szekrény rései közti falfelületet is. Amikor fölfedezték, a székek lábait kezdtem faragni…
– Szegeden nőtt föl. Lehet, hogy ott kezdődött irodalmi érdeklődése?
– Az édesapámnak szállodája volt Szegeden, a nagyapám építtette. Odajártak az írók, Móra Ferenc naponta ott kávézott. Jól emlékszem Juhász Gyulára. Tette a szépet a mamának. A Tisza-parton akkoriban halászok tanyáztak bödönhajókon, az édesanyám ott vásárolta a halat. Többnyire Juhász Gyulával mentünk hozzájuk. Jól emlékszem Móricz Zsigmondra is és még sokakra. A szállodát a harmincas években elárverezték: Budapestre, a Logodi utcába költöztünk. A környéken élt Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Muráti Lili, Csortos Gyula, Babits Mihály. Iskolába Szabó Lőrinc fiával, Lócival jártam, Stoll Bélával, a nagyszerű József Attila-kutatóval és Klaniczay Tiborral. Az ő jóvoltából kerültem kapcsolatba az Eötvös Collegiummal, Keresztury Dezsővel. Jó csillagzatomnak köszönhetem az irodalmi közeget. Keramikusként kezdtem, azután grafikusnak jelentkeztem a főiskolára, mert a háború után nem volt se kemence, se anyag, se vásárló. A felvételi vizsgán leültem az odakészített bakra. Mellém telepedett egy kis parasztgyerek, ő volt Nagy Laci. Ő is ugyanolyan szegény volt, mint mi. Még ecsetre se futotta neki, én adtam oda neki az enyémet, innen a barátság. Két vagy három évet maradt velünk, azután elment költőnek. Később e főiskolán a fiát tanítottam. Így kapcsolódtak a láncszemek.
– Milyen volt a háború előtt az Iparművészeti Iskola, ahol keramikusként kezdte?
– Jó szívvel emlékszem rá. Sokat kaptam, de sokat is adtam. Ez az iskola a háború után az Iparművészeti Múzeum épületében volt, és súlyosan megsérült. Mi hoztuk rendbe, pincétől a padlásig. Üvegeztünk, helyreállítottuk a cserepeket, még a múzeum kupolájának a tetején lévő tambourt is. Életemben akkor volt először tériszonyom.
– Keramikusként kezdte, grafikusként folytatta, tervezett bélyeget, fotózott és írt. Ma is műveli mindegyik műfajt. Mitől függ, hogy éppen mihez fog?
– Ez nem mindig elhatározás kérdése, néha a kényszer diktál. A kerámia adott volt, diplomát szereztem belőle. Késő kamasz koromban nagyon jól korongoltam, egy ideig abból éltem. Kovács Margitnak is korongoltam. Ehhez a munkához nagy ügyesség kell, az embernek minden idegszálával éreznie kell az anyagot. Grafikusnak felvételiztem, a főiskolán leszedtük az elődeink műveit meg a sajátunkat is, és azoknak a hátára rajzoltunk, így szereztünk papírt, grafit meg akadt. Így lettem grafikus. A sors úgy hozta, hogy 1946-ban megalakult a Magyar Iparművészeti Főiskola, és ott a legjobb tanárok tanítottak, olyan emberek, mint Konecsni György, Hintz Gyula. A képzőn is kiváló gárda jött össze, de onnan kidobták Ferenczy Bénit meg másokat, ahogy ma is sorra hajigálják ki a jó szakembereket, ami katasztrófa. A Rajk-per idején, megkezdődött az úgynevezett oktatási reform. Hirtelen áthelyeztek minket a Képzőművészeti Főiskolára, ezért én ott végeztem grafikusként. Mostanában is azt tapasztaljuk, amit akkor: soha nem hoz jót, ha egy társadalom szövetébe durván belevágnak.
– Milyen volt akkoriban a légkör a főiskolán?
– Nem volt telefon, televízió; a hír úgy terjedt, mint a füst. Mindenkiről tudtunk mindent. A kommunikáció, hogy ezt a divatos szót használjam, nem volt olyan átszűrt és jellegtelen, mint ma. Ha megjelent egy új kötet, ha Nagy Laci írt egy új verset, arról tudtunk. Ha meghallottuk, hogy az egyetemen Füst Milán tart előadást, háromezer ember tolakodott a terem körül, hogy meghallgassa. Fontosak voltak a filmek, színielőadások. Mentünk, mert az volt a forrás. Ma autón rohan még az is, akinek nincs pénze. Akkor, ha autót láttunk, néztünk utána, hogy ki vezeti, vagy kit visznek el.
– Később az Iparművészeti Főiskolán tanított, sok tehetséges embert indított útnak…
– Nekem barátaim voltak a növendékeim is. Élő példák arra, hogyan gyűjtöttem nyersanyagot. Mindenkit faggattam, mit láttál színházban, mit olvastál, mi volt nagy élményed. Még a szerelmi bánatokat is meghallgattam.
– Mennyire volt kitekintésük abban az időben arra, mi történik a világ képzőművészetében?
– Tájékozódtunk könyvekből, folyóiratokból is, de én már 1958-ban ott voltam a brüsszeli világkiállításon. Nem hagytam magam. Brüsszelből 1958-ban átmentem Párizsba, ahol akkor nemcsak a magyar belüggyel és külüggyel kellett megbirkóznom, hanem a francia belügyminisztériummal meg a rendőrséggel is. Nem akartak beengedni, mert kommunista országból jöttem. Két pogány közt egy hazáért omlik ki véred… Azután mégiscsak bejutottam. Jártunk kiállításokra Rozsda Bandival, akit most fedeztek fel újra, részben Françoise Gilot-nak, Picasso élettársának köszönhetően. Kiállításon mi még találkoztunk Picassóval. Gyönyörű vallaurisi kerámiákat állított ki. Három vitrinnel arrébb ott állt egy alacsony kis ember csíkos trikóban, barna kordbársony nadrágban, nagy slepp közepette. Ő volt Picasso. A nagy élményt a személyes találkozások jelentették. Találkoztam Cartier-Bressonnal, aki később lefényképezett, ma is megvannak azok a fotók. Csak járkált, egy szót nem szólt, úgy fotózott. Ennek már vagy negyven éve.
– Hatott a művészetére, amit Párizsban tapasztalt?
– Mindig azt cselekedtem, amit ösztönösen éreztem. Nem befolyásolt például az absztrakció, ami akkor javában dühöngött. Az viszont nagy élmény volt, hogy 1956 után megérezhettem valamit abból a konfliktusból, amit De Gaulle oldott meg. Salan és Massu tábornok akkor akarta elfoglalni Párizst ejtőernyősökkel. Gabi, a feleségem kétségbeesetten hívott fel, hogy azonnal menjek haza, mert mindjárt kitör a polgárháború Franciaországban. Nem meggyőződésből, hanem házastársi hűségből hazajöttem. A vonaton a kalauzon és a román képzőművészeti főiskola igazgatóján kívül nem volt senki. Ezekkel az élményeket érkeztem haza Franciaországból. Meg annak a tudatában, hogy milyen kegyetlen az igazi emigránssors. Rosszul beszéltem franciául, tudtam, hogy így végképp nem mehetek semmire.
– Megjárta Németországot, oda miért ment?
– Kner Imre nyomát akartam bejárni, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen az a bűnös nemzet, amely velünk együtt bűnözött. Könyvművészetet tanultam Lipcsében, 1961-ben végeztem.
– Nagyon sok könyvet illusztrált. Miért nézik le kissé ezt a műfajt Magyarországon?
– Mert a magyar kritika olyan, amilyen. Mélyen lenézi a művészt, legyen az illusztrátor vagy festő. A Kádár-rendszer teljében egy Népszabadságban megjelent kritika feljelentéssel volt egyenértékű. Az illusztráció lebecsülése is a közgondolkodás idiotizmusából meg sznobizmusból fakad. Matisse, Dufy, Picasso, nagy művészek sora illusztrált. Picasso Antigoné-illusztrációinál szebbet nem tudok elképzelni. A modern művészettörténet Michelangelón, Botticelli és Picasso grafikáin alapul. A magyarok között is olyan óriások dolgoztak illusztrátorként, mint Zichy Mihály, akinek éppen most van kiállítása, vagy Szalay Lajos. A névsort persze lehetne folytatni.
– Hogyan lett a hagyományosan dolgozó grafikusból világelső a számítógépes animációban?
– Vasarely sikeres tevékenysége összefügg a francia autóiparral. A műanyag festékek, a gyorsan száradó nemes felületek alkalmasak voltak arra, hogy az ő op-art stílusát sikerre vigyék. Persze ehhez kellettek kis japán rabszolgák is, akik a vázlatait feldolgozták. Nekem az volt a szerencsém, hogy a véletlen folytán összehozott a sors John Halassal Brünnben. Onnan jöttünk át Szombathelyre, megnézte a Fejek című kiállításomat. Négy hét múlva meghívólevelet és vízumot kaptam. Az első forgatókönyvem már készen volt, Halas a szerzői jogok után érdeklődött, mondtam, hogy a copyright az enyém. Előtte próbálkoztam ugyan az animációs filmeket készítő gyárral, a szerződéskötésig el is jutottunk, de a film egymillió forintos költségvetésétől hatvan százalék a filmgyárat illette volna. Az én forgatókönyvírói és rendezői honoráriumomat tizenötezer forintban állapították meg, Tóth János, a kiváló operatőr nyolcezret kapott volna. Ez a szerződés nem lépett hatályba, így John Halas vállalhatta a producerséget. Elutaztam Londonba, de számítógépes munkára akkor, 1979-ben Európában még nem találtunk partnert. Az Egyesült Államokban tették számítógépre a rajzaimat, ott is csak három cég tudott árajánlatot adni. Öt év múlva Angliában már háromszáz számítógépes cég működött.
– Gondolt rá valaha, hogy külföldön telepedjen le?
– Hát persze, ez az ország önmaga alatt fűrészeli a fát ma is. Vörösmarty gyönyörűen megírta a Csongor és Tündében: három út közül választhatunk. Ez az ország mindig a lehető legrosszabb utat, a lehető legrosszabb politikai utat választja. Az erkölcsök mélyre süllyedtek Magyarországon, mérhetetlen mocsokban és tudatlanságban élünk, ezt felelősségem teljes súlyával mondom. Ma ott tartunk, hogy a gyerekek írni-olvasni alig tudnak. Azért illusztráltam alsós tankönyvcsaládot a szegedi Mozaik Kiadónak, hogy a gyerekek értelmes, szép könyvekből tanulhassanak magyarul.
– És miért jött haza?
– Nem tudom. Angliában még állampolgárságot is ajánlottak. Németországban nem akartam maradni. A bőrömön tapasztaltam a primitív nyilas demagógiát. Amikor a németek 1944-ben megszállták az országot, flintával felszerelt, fekete ruhás, bakancsos legények rabolták végig a várnegyedet, a házmesterünk fia vezette őket. Én nem akarok újra fekete ruhás, bokacsattogtató, bakancsos gárdistákat látni, és biztos vagyok benne, hogy sokan mások sem. Az emberiség nem tanul. Minden tizenöt évben újra kell kezdeni. Minden generációnak a maga bőrén kell megtanulnia azt, amit nem tanítanak meg, ahelyett hogy tanulnának az elődök hibáiból.