A művészeknek – legalábbis a szellemi kalandokra vágyóknak közülük – van egy, a különböző célfeladatokra programozott specialisták számára bosszantó szokásuk, miszerint szakirányú képzettség, diploma, szakmai gőg nélkül időnként a specialisták területére kalandoznak.
Politikusnak, szociológusnak, antropológusnak, filozófusnak, újságírónak, sőt, papnak képzelik magukat. Hatósági engedély, szakmai elfogadottság, egyházi áldás nélkül politizálnak, filozofálnak, dokumentálnak, tudományos igényű felméréseket, kísérleteket végeznek, tudósítanak, prédikálnak. Éppen kívülállóságuk miatt előfordul, hogy néha nagyobb rálátásuk van az adott szakterületre, mint azoknak, akik benne vannak, hiszen – hogy egy régi tudományos közhelyet idézzek – „a két dimenzióban élő lény nem tudja elképzelni a harmadik dimenziót”. Ha nagyon benne vagyunk valamiben, hajlamosak vagyunk nem látni sem azt a valamit, amibe beleragadtunk, sem magunkat benne. A művész-lét, számos hátránya és kihívása mellett egy nagyon fontos, a specialisták által irigyelt tulajdonsággal, a kutatás, a szerepváltás szabadságával rendelkezik. Diktatúrákban előfordul, hogy e szabadság gyakorlását megtiltják a művészeknek – a suszter maradjon a kaptafánál –, de a tiltások nem mindig vezetnek eredményre. A bizonyos dimenziókból kirekesztett művészek titokban visszaosonnak a tiltott területekre és folytatják azt a munkát, ami érdekli őket.
Az 1948-ban született, természettudományi múzeumokba került diorámái (1976), régi amerikai filmszínházakat megörökítő dokumentum képei (1978), és VIII. Henrik angol király és feleségeinek viaszfiguráiról készített, festményszerű portrésorozata (1999) révén világhírűvé vált Hiroshi Sugimoto japán művészt a fényképészet Zen mesterének tartják. Munkái konceptualitását és filozófiai mélységeit egyaránt hangsúlyozzák művészetének szakértői. Eredetileg politológiát és szociológiát tanult a tokiói egyetemen. Mindmáig érdekli a 20. század építészete, s bár nem tanulta egyetemen a szakmát, építészként is elismert alkotó. Marcel Duchamp írásai, a dadaista és szürrealista mozgalmak tanulmányozása vezette a művészi pályára.
Speciális fényképezőgéppel, általában 20×25 cm méretű negatívokra fényképez. Kedveli a nagyon hosszú, gyakran több órás, a finom részleteket előhozó expozíciós időket. Remekül megélhetne fényképeiből is, de olyan erősen motoszkál benne a kalandvágy, hogy nemrég személyiséget és kutatási területet váltott. Otthagyta a nagytudású, szerény fényképész szerepét és egy vad, látomások által vezérelt, őrült tudós bőrébe bújt. 2009-ben elkezdett, Lightning Field (Villám-mező) című monumentális, fényképezőgép nélkül alkotott fotósorozatában a villámlás jelenségét vizsgálja. A New York-i Pace galéria The Day After című kiállítása (a cím a „Világvége másnapja” jelentésre is fordítható) fókuszában ez a tudományos igényű sorozat áll.
A sorozat születését négy évig tartó, intenzív kutatómunka előzte meg. „Mindig vonzódtam a tudományok iránt.” – nyilatkozta a művész, „Ez az érdeklődésem most komolyra fordult.” A foszforeszkáló fehérekből, bársonyos feketékből és rejtett textúra-részletekből összeálló, hatalmas méretű képek csillagok és bolygók születését juttatják eszünkbe. Sugimoto nem valódi villámokat örökített meg, hanem a film felett, 400 000 volt feszültséget előállító Van de Graaff generátor segítségével előidézett elektromos szikrákat, kisüléseket. A képek fémlemezre fektetett, 250 x 70 cm-es méretű negatívokra rögzültek. „A folyamat hasonló eredményhez vezet, mint amelyet a bolygónkat eltaláló első meteorit produkált.” – mondja.
Erősen foglalkoztatja a Krisztus előtti 5. században élt Anaxagorasz görög filozófus által először megfogalmazott, majd másfélezer évvel később, Jöns Jacob Berzelius (1834), Kelvin (1871), Hermann von Helmholtz (1879), Svante Arrhenius (1903), végül Sir Fred Hoyle (1915–2001) és Chandra Wickramasinghe (szül. 1939-ben) által továbbfejlesztett „panspermia hipotézis”-nek nevezett feltételezés, amely szerint a földi életet aminosavakkal átitatott, az ősóceánba zuhanó meteoritok hozták létre. Hiroshi Sugimoto meglehetősen szkeptikus a sokak által elfogadott hipotézissel kapcsolatban, tündérmesének gondolja.
Az élet eredetét, a művészet és tudomány érintkezési pontjait vizsgáló kiállítás tulajdonképpen látványos hang és kép installáció. A tavaly készült fotogramok mellett bemutatja a korábbi Diorama és Seascape (Tengerképek) sorozatok néhány darabját, és a művész fosszília- és meteorit-gyűjteményét is. Fontos eleme a bemutatónak a bíborszínű, miniatűr villámokat kibocsátó szobor. A Van de Graaff generátor mellett a művész saját tervezésű, fém konyhaeszközökből konstruált eszközökkel is állít elő nagyméretű elektromos kisüléseket. Ezekből az általa „wand”-nak (pálca, vándorlás) nevezett készülékekből is látható néhány a kiállításon.
Mint Sugimoto nyilatkozataiból megtudható, elővigyázatosságuk ellenére ő és asszisztense, Gregg Stanger gyakran szenvedett akár végzetessé is válható áramütéseket a sötétkamrában történő fényképezések során. A képek készítéséhez nagyon fontos a kisülés időpontjának megválasztása. A szikra-generátorok statikus elektromossággal töltik fel a sötétkamra levegőjét. „Amikor feláll a karjaimon a szőr, akkor kell elszabadítanom a kisülést.” – mondja a művész. Az elektromos szikra óriási csattanást eredményez, hiszen voltaképpen miniatűr villám. Az elkészült kép mindig meglepetés az alkotó számára is, csak a film előhívása után győződhet meg az eredményről. Nem a teljes negatívot, hanem annak egy 20 x 25 centiméteres nagyságúra vágott, legtöbbet közlő részletét nagyítja fel.
A kiállításon látható, régi madárkalitkából, Tesla-tekercsből és talált tárgyakból épített, Faraday-ketrecnek nevezett szobor tiszteletadás Sugimoto három választott mentorának, a mechanikus ready-made-eket feltaláló Marcel Duchampnak, a negatív-pozitív fényképezési technikát kifejlesztő William Henry Fox Talbotnak, és Michael Faraday 19. századi angol fizikusnak és vegyésznek, az elektromágnesesség alaptörvényei felfedezőjének. A szobor formáját Duchamp Az agglegényei által levetkőztetett menyasszony című, 1915–23 között alkotott művének alsó felét elfoglaló Agglegény gép inspirálta. A szobor elkészítése előtt Sugimoto évekig tanulmányozta Fox Talbot és Faraday munkásságát. Nagy meglepetéssel tudta meg, hogy a fényképész és a tudós sokat kísérleteztek közösen a statikus elektromosság különböző jelenségeit vizsgálva, a presztízsét féltő tudóstársadalom azonban elhallgatta a fotóművész közreműködését ezekben a kísérletekben.
Az 1976-os Diorama-sorozat képei hallucinogén drogok használata során születtek. A drogokkal, saját magán végzett kísérleteiről mindmáig lelkes büszkeséggel beszél a művész. Segítségükkel megismerte önmagát és a valóság azon dimenzióit, amelyek csak vallási megvilágosodás során nyílnak meg, mondja. Az American Museum of Natural History diorámáit megpillantva drogok nélkül is elragadtatott állapotba került, mintha pszichedelikus víziók lettek volna, úgy rémlettek fel neki a pózokba állított, kitömött állatok. Ezt a nem evilági élményt akarta átadni a Diorama-sorozat képeivel. Tengerképeit hasonló elragadtatás eredményezte. Beutazva a világot úgy akarta fényképezni a hatalmas vízfelületeket, ahogy az első ember láthatta őket. Gyermekkorában a tenger első megpillantása ébresztette önmagára, mondja.
The Pace Gallery, New York
2010. november 6. – december 24.