Ha valakit érdekelnek az emberi psziché titkai, és nem fél találkozni önmaga leginkább rejtegetett belső gubancaival, érdemes megtekintenie Eric Fischl korai festményeit a New York-i Skarstedt Galériában.
Bár egyre kevésbé érdekelnek az okok, energiáim nagy része inkább a következmények felszámolására fecsérlődik, volt idő, szellemi ébredésem első évei, amikor még élénken foglalkoztatott az emberi psziché működése. Meg akartam érteni, hogy mit miért csinál valaki, hogy milyen lélektani magyarázata van a rémisztően ritka jóságnak és a gyakori rémtetteknek. A kutatást természetesen saját magam alapos vizsgálatával kezdtem, hiszen én álltam magamhoz legközelebb, mindig rendelkezésre álltam, és nem sértődtem meg a kényes kérdésektől.
A Bardo Thodol, a tibeti Halottaskönyv évekig tartó tanulmányozása győzött meg arról, hogy nem érdemes önálló kutatásokat folytatnom ezen a téren. Egyrészt azért, mert más, az alkatomra, képességeimre inkább szabott dolgom van ezen a világon. Másrészt, mert amit az emberi lélekről tudni érdemes, azt a Himaláják hegyeinek az emberi psziché feltérképezésére szakosodott lámái már a Kr. u. 8. században, A hallás útján történő felszabadítás a köztes állapotban (a kézikönyv tibeti címének nyersfordítása), a lélekkalauzolás alapműve megírása idején nemcsak pontosan ismerték, hanem tudásukat laikusok által is tökéletesen érthető formában át is tudták adni.
Noha már régen nem foglalkozom a lélekkutatással (sőt, őszintén szólva már az emberek többsége sem érdekel, legfeljebb csak akcióik következményeit igyekszem semlegesíteni), észreveszem és értékelem, ha mások ilyen irányú munkáival találkozom. Feltéve persze, ha ezek a munkák élnek, nem pusztán szakkifejezések áradatába, „művészi” ködösítésbe burkolt, humortalan okoskodások. Így fogtak meg Csáth Géza írásai annak idején, így váltam a francia áruló, Louis-Ferdinand Céline, és az Arábiába emigrált amerikai író, Paul Bowles rajongó tanítványává később. És így kedveltem meg az amerikai festő, Eric Fischl Csáth Géza novelláival rokon szellemiségű képeit az 1980-as években.
Eric Fischl korai festményeinek stílusában a kvázi fotórealizmus keveredik az expresszionizmussal. Színei időnként az angol életélvező, David Hockney kaliforniai álmait idézik. Fischl szégyentelenül narratív festő. Minden képének bizonyos mértékig verbalizálható tartalma van. Számomra éppen ez a történet-mesélés teszi műveit annyira élővé. Többnyire valamilyen szempontból kínos jeleneteket fest. Olyan szituációkról számol be a maga mesterien kezelt eszközeivel, amelyek nagy részét túlságosan közelről ismerjük, amelyekről szeretnénk megfeledkezni, de általában nem tudunk. Munkáit erős testiség, mindent átható szexualitás jellemzi, amely a zsidó-keresztény taburendszerrel Európánál jóval inkább viaskodó Amerikában még mindig revelatív aktualitást ad munkáinak.
Ennek legtisztább példája a Daddy’s Girl (A papa kislánya) című, 1984-es képe. Európaiak számára nem túlságosan botrányos a meztelen kislányát magához szorító, meztelenül napozó apa képe, de az amerikai kultúrában ez a jelenet tabu. Több amerikai szülő vonult már börtönbe, mert fényképeken meztelenül mutatkoztak ruhátlan gyermekeikkel. Meztelen gyermekek fotóinak közzététele önmagában is bűncselekmény a régi Újvilágban. Fischl festményét nézve az amerikai tudat azonnal erkölcstelenségre, sőt pedofíliára asszociál. Ez elég szomorú szimptómája annak, hogy milyen távol kerültek a „szabadok és bátrak” birodalmának polgárai a saját testüktől.
A festményen lévő három négyszögletes, fekete forma (a napozószék árnyéka és a két ablak) valamiféle sötét veszélyt sejtetve kapcsolja össze az apa/kislány intimitást a házzal. Mintha valaki bentről figyelné az amerikai szemlélő számára kényelmetlen helyzetet. A veszélyérzetet a kép előterében valószínűleg leesni készülő, jeges teát tartalmazó pohár még tovább fokozza. Szerencsére Fischl nem akar túlságosan didaktikus lenni. Nem magyarázza túl, csak megteremti az evokatív helyzetet. Az értelmezést a nézőre hagyja.
A kertvárosi pszichodinamika hiteles megjelenítése a művész egyik fő erőssége. Ahogy a szaporodni szándékozó tehetősebb polgárok a Budapest környéki településekre igyekeznek költözni, a családot alapító amerikai középosztály is hagyományosan a nagyvárosokon kívül épített kertváros-gettókban telepszik le, ahol jellemzően nagy eseménynek számít, ha a szomszéd a miénknél hosszabbra hagyja kertje füvét nőni.
A Father and Son (Apa és fiú) című 1980-as képen két meztelen férfi, egy kamasz fiú és kopaszodó, testes, szőrös mellkasú apja a fekszik azonos pózban az ágyon, a délutáni hőségben. Aludni látszanak, legalábbis a szemeiket lehunyták. A jelenet, a két férfi póza egyszerre sugall homoszexualitást és vérfertőzést. A kettejük között lévő fekete-fehér mintázatú párna nem elválasztja, hanem inkább összeköti őket. Mintha az apa hárítani igyekezne fia szexuális vonzerejét, ezért helyezhette kettejük közé a párnát. A kertvárosok lélekölő unalma melegágya a legkülönfélébb perverzióknak.
A The Philosopher”s Chair (A filozófus széke) című festmény 1999-ben született. A cím a szobatudósokra, a karosszék-filozófusokra utal, arra a rendkívül elterjedt emberfajtára, akik nem mernek valódi életkalandokba bocsátkozni, félnek egzisztenciájuk biztonságát akár egy pillanatra is elhagyni, ugyanakkor folyamatosan ítélkeznek, mindenkinél mindig mindent jobban tudnak. Nemcsak az élet van teli ilyen trollokkal, hanem már az internet is. A festmény baloldalán nő vetkőzik, vagy öltözik, míg a kép jobboldalán felöltözött, idősebb férfi bámul mereven egy párnázott, vörös mintás textíliával behúzott széket. Slicce nyitva van. A jelenet sokféleképpen értelmezhető, csak a két ember közötti kapcsolat hiánya nyilvánvaló. Lehet, hogy a festő a korosodásról és impotenciáról mond valamit? Vagy a száraz intellektualizálásról és pangó szexualitásról? Az arcnélküli nő vajon a felesége vagy a szeretője a rosszkedvű férfinak? Lehetséges, hogy maga a művész sem tudja, hogy miről szól a jelenet, ugyanakkor fontosnak gondolja és ránk bízza a megfejtését?
Eric Fischl művészetével kapcsolatban sokszor jut eszembe a metafora: a ködben autózó sofőr csak néhány méterre lát maga elé, s addig nem tudja, hogy hová jut, amíg meg nem érkezik. Minden képe sokrétegű, sokértelmű, titokzatos, amit én nagyon felfrissítőnek találok. Igazi felfedezőként nem fél konfrontálódni az emberi testtel, amelynek formái és állapota legtöbbször a gondolatainkat, a másokhoz való viszonyunkat, akcióinkat, reakcióinkat is determinálja.
A víz, a pszichoanalízis egyik legismertebb szimbóluma (l. Carl Jung Éjtengeri átkelés – a pokolra szállás, a reinkarnáció metaforája) fontos szerepet játszik Eric Fischl művészetében, sok képén felbukkan. A Sleepwalker (Alvajáró) című, 1979-es festménye műanyag gyermekmedence sípcsontig érő vizében állva maszturbáló sovány, meztelen fiút mutat. A medence mellett figyelő kerti székek a mindent látó, rettegett szülőket jelképezik.
Az 1982-es Squirt (Fröcskölés) jelenete nyilvánvalóan ejakulációra utal. Fürdőruhás, békaember szemüveget és uszonyokat viselő fiú középkorú, félmeztelen, hasán fekvő nőt fröcsköl le vízipisztolyával. A jelenetet kerti asztalra omlott, idősebb férfi (az apa?) nézi unottan. A lefröcskölt nő melletti nyugágyon fekvő, napszemüveges nő (az anya, nagynéni?) mintha nevetne a fiú rosszalkodásán. A fiú testtartásán látszik, hogy legszívesebben valódi pisztollyal lőne.
A kiállítás talán legmegkapóbb képe az 1981-ben festett The Old Man’s Boat and the Old Man’s Dog (Az öreg hajója és az öreg kutyája) Winslow Homer The Gulf Stream (A Golf-áramlat) című, 1899-es festményét update-eli. Öttagú nudista család (vagy talán egy biszexuális orgia részvevői) hever egy jacht fedélzetén, a hajótulajdonos foltos dalmát kutyája mintha ugatna, de az is lehet, hogy meghágni indul az előtte fekvő, széles csípőjű nőt. Winslow Homer festményét a háttér tornyosuló hullámai és az égbolton vészjóslóan gyülekező fekete felhők idézik. A fedélzeten heverő emberek nyilvánvalóan semmit sem érzékelnek a közelgő viharból.
A Bad Boy (Rossz fiú) című képen az ágynemű színe és fodrozódása jeleníti meg a vizet. A bambuszfüggöny résein átszűrődő napsugarak által megvilágított ágyon meztelen, kitárulkozó nő hever. Az ágy előtt, a nézőnek háttal álló fiú éppen a nő kézitáskájából próbál lopni. A tolvajlás mellett nyilvánvalóan elcsábításról, az amerikai törvények szerint kiskorú megrontásáról, megerőszakolásáról is van szó. Noha a 18 év alattiakkal folytatott szexuális kapcsolat bűncselekmény az Egyesült Államokban, a szociológiai felmérések szerint a fiatal férfiak többsége idősebb nőktől, sok esetben rokonoktól kap beavatást a testi szerelem művészetébe. A kép erotikus hatását tovább fokozzák az asztalra helyezett tálban lévő jókora banánok.
Ugyancsak az idősebbek és fiatalok közötti tiltott kapcsolatot jeleníti meg a Birthday Boy (Születésnapos fiú). Nagyvárosi lakás hálószobájának gyűrött, vörös takaróval leterített, óriási ágyán heverő nő vaginájának látványát ajándékozza az ágyon unottan könyöklő srácnak. Nyilvánvalóan az aktus után vannak, de a nő nem bánná, ha folytatódna a játék. A nyitott ablakon át látszódnak New York fallikus felhőkarcolóinak fényei.
Eric Fischl festményei valamilyen formában valamennyiünkben szunnyadó emlékeket ébresztenek. Első, többnyire kínos szexuális élményeink, tiltott irányokba való, mai fóbiáinkat, félelmeinket, furcsa reakcióinkat eredményező vonzódásaink emlékeit. Olyan eseményeket, helyzeteket, amelyekről nem szívesen beszélünk, amelyeket igyekszünk tudatunk leghomályosabb, legtávolibb bugyraiba szorítani. De akármilyen erővel igyekszünk elfojtani őket, időről-időre előbuggyannak, többnyire a legalkalmatlanabb pillanatokban. És ebből a saját sötét titkainknak való végzetes kiszolgáltatottságunkból élnek olyan jól az amerikai pszichiáterek.
Skarstedt Gallery, New York
2011. 05. 05. – 06. 18.