Mostanában jelent meg a Metropol könyvtár / A magyar
festészet mesterei sorozatának legújabb, Kondor Béláról szóló albuma, Sinkovits
Péter szövegével. Az csak a copyright melletti évszámokból derül ki, hogy ezt a
kötetet két esztendővel ezelőtt (2007) már megjelentette két rangos intézmény,
a Magyar Nemzeti Galéria és a Kossuth Kiadó.
A könyv akkor szép dicséretet kapott a Népszabadság neves
kritikusától, aki tőmondatban emelte ki, hogy – egyéb érdemei mellett – a
szerző „világosan fogalmazott” (2007. július 28.), s mindössze egy aprócska,
évszámbeli tévedésre hívta föl a figyelmet.
Egy másik kritikus viszont az Élet és Irodalomban [a glosszát
a Népszabadság nem közölte] mutatott rá, hogy Sinkovits és a könyv kritikusa,
valamint a kötet szerkesztői egyszerűen nem vették észre, hogy a Dante és
Vergelius című, egyébként a könyv címlapján is látható festményen nem két,
hanem három szereplő van. A kép bal alsó sarkában áll a két költő, velük
szemben pedig szinte a képfelület egészét betöltő hatalmas szárnyas lény, aki
ezen kritikus meghatározása szerint nem más, mint az alvilág révésze, Kharon.
Ugyanez a kritikus aztán Kondor kép háttérrel című esszéjében bővebben is
kifejtette véleményét. (Pannon Tükör, 2008/3–4.)
Mindezek kétségkívüli ismeretében mit tett Sinkovits Péter?
Az erre a festményre vonatkozó részt teljesen átírta. A
tisztánlátás érdekében, meg hát „a világos fogalmazás” illusztrálásaként álljon
itt mindkét megfogalmazás:
2007: A két költőóriás
találkozása rendkívül bizarr, hiszen Vergilius hatalmas szárnyas angyalként
jelenik meg, betöltve a kép egész terét. Vergilius Dante fölé tornyosul
hatalmas szárnyaival, hétmérföldes léptekkel közelíti meg e világi tanítványát,
aki kezét reménykedve magasba emeli.
2009: A pokol
tornácáról indulva halad Dante lefelé a lejtőn. Útját elsőként egy „fürge,
könnyű párduc keresztezi, majd „egy oroszlán szörnyű képe” sejlik fel, végül
egy vemhes nőstény farkas „tűnik fel minden céda vággyal”. Ezek után bukkan elő
az emberszerű szörny. Ezt a pillanatot ragadta meg a művész. A két csenevész,
apró poéta fehér tógában néz fel a közeledő szárnyas szörnyetegre. Kondor
háborgó lelkében sokszor szörnyek változatos képei kavarogtak, nem okozhatott
neki nehézséget közülük egyet, a vászonra vetni. A kontraszt a feltornyosuló
rémséges alak és a kicsinyre formált költők között drámai és félelmet sugárzó.
Ezt a festményt Kondor korai főművének tekinthetjük.
Sinkovits tehát, ahelyett hogy tévedését azonnal belátta
volna, most a korábbinál még zavarosabb értelmezéssel állt elő. Mert hát hogyan
is van az, hogy Dante elindul egyedül a sötét erdőben, megy a lejtőn lefelé,
meglátja a párducot, az oroszlánt majd a nőstényfarkast, ám amikor Vergilius
szelleme megjelenik neki (egészen, kísértetiesen úgy, mint évszázadokkal később
Hamletnek a megölt király árnyalakja!), Sinkovitsnál, hipp-hopp, Dante már
Vergiliusszal együtt „néz fel a közelgő szárnyas szörnyetegre”, akiről persze
Danténál szó sincs. Egyértelműen Dante mestere, példaképe, s a továbbiakban
alvilági kalauza jelenik meg itt, s korántsem szörnyetegként.
Füle Lajos valamikor szarkasztikus sorokat írt a „műkedvelők
bővedjéről”; vajon mit mondana most, e kontroll nélkül vegetáló szakterület /
tudományág?/ elsilányosodása, a felelősök felelőtlenségét nap mint nap tükröző
esetek sokasága láttán?