A Bécsben és Budapesten működő Knoll Galéria, amelyhez a művész tartozott, saját Facebook oldalán ma tette közzé a hírt.
Birkás Ákos 1941-ben született, Budapesten. A Képzőművészeti Főiskola után az 1960-as években önarcképeket és portrékat készített. Az 1970-es évek elején konceptuális indíttatású, realista képeket festett, majd a fénykép eszközével folytatta mű és környezete, mű és befogadó viszonyával kapcsolatos kutatásait. A képpel mint tárggyal és a fényképezéssel mint szereppel foglalkozott. (Az artportal lexikon róla szóló címszava itt.)
Birkás Ákos többször is újragondolta pályája során saját művészetét, akár radikálisan is – változatos életművének elemei szuverén logikával épülnek egymásra. A nyolcvanas évek eleje, egyfajta festészeti újrajezdést hozott számára. Az Új Szenzibilitás festészeti mozgalma az ő nevét is ismét felszínre hozta. Az ő egyik előadásában hangzott el, 1982-ben, a Rabinec műterem-galériában, az akkori idők egyetlen kortárs, non-profit magán galériájában, az elhíresült mondat: „az avantgárd halott”.
Életművének váltásairól a Magyar Narancsnak adott interjújában (Azt kell festeni, amit nem szabad, 2017/51.) 2017-ben így vallott: „A művészet nem a tökéletes műre törekszik, mint az igazi akadémizmus, hanem – én legalábbis úgy látom – a művészet „trial and error” rendszer lett. Ez a módja annak, hogy az ember ne váljon iparossá; aki már csak az egyszer bevált modellt ismétli”.
„Engem a művészet mint beszéd, mint kommunikáció érdekel, s hát kár lenne tagadni, az ember mondanivalója az élete során sokat változik.”
1985-ben kezdte el absztrakt Fej-sorozatát, ami az évek során monumentális sorozattá bővült. E munkáinak egyetlen motívuma az ovál forma, amely sokrétű értelmezési lehetőséget hordoz. 2000-től többek között olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozott nagyméretű realista képein, mint a globális migráció problematikája.
A művészet társadalomformáló szerepéről az artportal 2014-ben vele készült interjújában („A gondolkodás agresszív leegyszerűsítése: eldurvulás”, 2014.03.14.) ezt mondta: „Szubkulturális helyzetből nincs esély arra, hogy a művészet hatással legyen a társadalomra. Lehet talán egy pici erkölcsi kisugárzása, de inkább ellenszenv és gyűlölet tárgyává válik széles e hazában. Ezt a 70-es évek tapasztalatai alapján mondom – a Kádár-kor átlagembere is gyűlölte azt, aki nála szabadabban gondolkodott – és a mai helyzet sok tekintetben hasonlít erre a korra. Azonban más a helyzet akkor, ha a művészek egy elszánt csoportja arra az álláspontra helyezkedik, hogy a társadalmi elkötelezettség, a tényleges, gyakorlati javító szándék művészetüknek a legfőbb prioritása, akár az esztétikai elvek újragondolása, sőt feláldozása árán is. De az ilyen üzenet elsősorban a művészet szférájának szól, vele a művész magának teremt új teret ahhoz, hogy a társadalmat formáló művek példáit hozza létre, és ha ezek nagyszerűek, fenntarthatják bennünk a reményt, hogy a művészet igenis formálhatja a társadalmat. És ez a remény nagy dolog.”
Azok közé az alkotók közé tartozott, akik odafigyeltek a fiatal művészekre, és közben saját gondolkodásukat, szellemüket is fiatalnak, frissnek őrizték meg. Művészi munkája mellett pedagógiai és elméleti munkássága is jelentős. Kivételes intellektusa, tágas gondolkodási horizontja nevét külföldön is ismertté tette. Több nyelven beszélt. A fentebb idézett Magyar Narancs interjúban erről is szólt: „A nagyszüleim neveltek, akik nem voltak magyarok – otthon a nyelv a német volt, olasszal keveredve. Ma is egy osztrákos németet beszélek kicsit olaszos kiejtéssel; amitől Németországban nem tudnak hova rakni – egyik nyelvjárásba sem illek bele. Fiatal koromban, olyan 30–35 éves koromig sokat jártam Olaszországba; nagyon szerettem. De az igazi nagy szerelmem a francia nyelv. Az olasz nagymama, követve a bécsi udvari hagyományokat, úgy tartotta, hogy franciául beszélni az igazi úri dolog. Ezért a rettenetes ötvenes években a nem kevésbé rettenetesen rossz három kölyköt a nagymama hetente kétszer leerőltette az asztalhoz, és franciául kellett tanulni (…).”
A nyolcvanas évek végétől Bécsben, Münchenben, Berlinben, Budapesten élt és dolgozott. 1989-ben Hans Knollal közösen hozták létre az első, nemzetközi művészetet bemutató kortárs galériát Budapesten. 2009-ben portréfilmet készített róla a francia Arte csatorna. (Akos Birkas – Painter, rendező: Judith du Pasquier). Munkáit neves külföldi és hazai múzeumok őrzik, többek között a New York-i Guggenheim Múzeum, a bécsi MUMOK, a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, a linzi Neue Galerie, a budapesti Ludwig Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria.
Birkás Ákost Herder-díjjal (1989), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével (2008) és Prima Primissima-díjjal (2017) jutalmazták. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt.
A nyitókép Czimbal Gyula: Birkás Ákos festőművész alkotása előtt című fotója. Forrás: 36. sajto-foto.hu