A karikatúrák ugyanis az „egész világ által gyászolt” és „a menekültáradat jelképévé vált” Aylan Kurdit ábrázolják, azaz „viccelnek vele”, és azt nem szabad. A karikatúrák pedig – ebben a cikkben emellett érvelek – gyönyörűek.
Olyan közel a cél… Most két gyerekmenü egy áráért!
A képek forrása: Charlie Hebdo
A szeptember 9-én megjelent lapszám háromnapos késéssel robbant a médiában, szeptember 12-én twittelte ki egy olvasó az ominózus fotót az újságosstandról, amelyen a lapszám egyik karikatúrája látható oly módon, mintha az a lap címlapja lenne. Nem tudni, ki és milyen okból tette, de a kép (vagy maga az újságosstand) manipuláció eredménye. A karikatúra ugyanis a lap hátoldalán jelent meg, egyikeként az elvetett címlapterveknek, pontosabban egy címlapvariánsként.
Üdvözöljük a migránsokat! Ön itt van otthon!
A 2015. szeptember 9-i lapszám címlapja.
Hátoldal, címlap-variánsok
Maga a címlap egyébként szintén erős, hatásos és ugyancsak a menekült-témával viccel. A másik, sajtót bejárt karikatúrát szeptember 13-án twittelte ki egy olvasó. A szőnyegbombázás másnap indult a The Independent cikkével, amelyet majd minden nagy lap és portál követett, a magyarok is, szeptember 14-15-16-án, ugyanazt a két twitteres képet felhasználva, azokra reflektálva. Bár a reflexió helyett jellemzően csak újramondták a nyugati sajtó értelmezését.
Miután a hír végigfutott a magyar médián, az Index helyesbített először, és írta meg, hogy a címlap és a karikatúrák is hamisítványok. Majd később, amikor végre egy olvasó által az eredeti lapszám is kézbe került, némileg visszakozva azt, hogy a címlap ugyan hamisítvány, de a karikatúrák valódiak, csak nem a címlapon szerepeltek, és „így a maga módján az újság is eltávolodik tőle”, vagy ahogy a VS.hu írja: „az újság a maga módján el is határolódott a karikatúrától.” Hogy mitől, miként és miért határolódna el a lap azzal, hogy nyilván politikai, esztétikai és más szempontokat figyelembe véve, címlapként pusztán egy másik munkát részesítettek előnyben, de az elvetetteket is leközölték, azt nem tudom. Ezek az eszmefuttatások meglehetősen misztikusak, hacsak nem arra irányulnak implicite, hogy felmentsék kissé a Hebdot saját botrányossága alól: Botrányos, persze, de ők is elvetették! Ám akkor minek alkották meg és miért közölték le?
Ezért keresztény Európa – A keresztények a vízen járnak – A muszlim kisfiúk megfulladnak.
A másodkézből átvett hírek tulajdonsága a folyamatos torzulás, így az Indextől átvett, rosszul olvasott, hamisításos hírben a VS.hu már több lapszámról beszél, mintha a karikatúrákat egy korábbi, „előző heti” lapszámból emelték volna a „friss” Hebdo címlapjára. Holott a Hebdo honlapját megtekintve rögtön világos lett volna, hogy hetilapról van szó, azaz a migráns-témát a címlapon, az Aylan karikatúrákat pedig a lapban szerepeltető szám a szeptember 9-i – a média szőnyegbombázásának napjaiban tehát a legfrissebb – szám, a következő ugyanis csak 16-án jelent meg.
A lapszám, azaz a twittelt képek a magyar sajtóban megkapták a „vérlázító”, „hányinger”, „botrányos”, „ízléstelen”, „döbbenetes” jelzőket, továbbá szinte állandósult jellemzésként azt, hogy átléptek egy határt, nem tudják, hol a határ.
Lényegében minden cikk arra kérdezett rá, „szabad-e egy gyerek halálát erre használni”(HVG). Markánsabb megfogalmazásban: „Mégis mi a büdös francot akarhattak ezzel a szerzők?” (alfahir.hu) A masszív véleményegységben csak apró kétség fogalmazódott meg, illetve csak néhány lap adott hangot annak, hogy a karikatúrák esetleg máshogyan is értelmezhetők, de hogy hogyan, az nem derült ki: „…többen viszont rámutattak, hogy a lap ezzel az európai vezetők alkalmatlanságát kritizálja.”(444.hu)
Még rasszistább! Jean-Marie le Pen beveti a pártját. Kék, fehér, piros
(a szövegbuborékban).
A másodkézi hír-és felháborodáscunamitól üdítő kivételként az orulunkvincent.blog.hu tért el, írásukban az eredeti lapszámot olvasták és értelmezték pontosan (és fogalmazták meg a blog beszólogatós, nyers hangján): „…ha valaki kész arra, hogy saját magát is darabokra szedje, hogy hipóval essen neki mindannak, amiben őszintén hisz, csak hogy végre a saját valóságában láthassa, tisztán, hazugságok nélkül, értsd, igen, kibaszott művészetet csinál, akkor azt kicsi magyar újságíró, aki a kicsi magyar seggét, a kicsi magyar klozettpapírral sem tudja korrektül kitörölni, ne nevezze ízléstelennek, mert körbe fogom kacarászni.”
A Charlie Hebdo lapszámának recepcióját tehát így foglalhatjuk össze: anélkül, hogy a legtöbben kézbe vették volna a lapot, két twittelt (egyik manipulált) fotó alapján szinte automatikus felháborodás robbant ki, futott végig és járt csúcsra pár napig a nagyobb oldalak nyomán. Azaz, szinte senki sem próbálta meg értelmezni az értelmeznivalót, vagy elgondolkodni az elgondolkodtatón.
Mert a lap nem manifesztumot vagy vezércikket közölt, egyértelmű és világos kijelentésekkel, hanem pár grafikai munkát, karikatúrákat, vizuális műveket, amelyek értelmezésre szorulnak, ez az értelmezés nem rekeszthető be, és így a rajzok értelme, jelentése sem horgonyozható le. A lapszám tele van további Aylan karikatúrával (amelyekből párat itt is közlünk), csak senki nem nézett, olvasott bele.
Üdvözlünk a gyerekek szigetén.
A karikatúrák azért gyönyörűek, mert szabadok. Azért gyönyörűek, mert valóban nagyon szatirikusak, élesek. Azért gyönyörűek, mert szikeként metszenek bele automatizmusainkba, nem-gondolkodásunkba, vizuális toposzainkba. Gondolkodnak és gondolkodtatni akarnak egy olyan, szó szerint milliók számára húsba vágó kontextusban, mint a menekültkérdés, amelyben bár a legnagyobb szükség volna gondolkodásra, mérlegelésre, türelemre, szinte senki sem gondolkodik, csak úgy tesz, mintha érezne. Érezni pedig vagy a megszabott és jól bejáratott, így automatikus erkölcsi normák és emberbarátság, pontosabban szentimentalizmus perspektívájából érez, vagy éppen ellenkezőleg: tüntetően nem érez, csak hatalmat és erőszakot gyakorol. Kizár, eltávolít, elidegenít.
Ami ma történik, ami most van, az egy alapvetően új világállapot, világhelyzet, amelyhez új eszközök, gondolatok, értelmezés és hozzáállás szükséges. Újra kell formázni, reboot-olni, újrarendszerezni sokmindent, majdnem mindent. Ehhez pedig a gépiessé vált, és a média által megfogalmazott pro vagy kontra érzelemhalmaz édeskevés, sőt: nagy hiba.
A Charlie Hebdo szikéje a bennünk élő Hollywood-ba vág bele kegyetlenül. Mert alapvető tévedés, hogy a lap egy Aylan Kurdi nevű személy tragikus halálával viccel! A Hebdo azokkal a fotókkal viccel, amelyek megfogalmazták a kisfiú halálát amolyan hollywoodi módon. Hogy bombasztikus és mégis tényszerű legyek: ezrek, tízezrek pusztulnak el a világon naponta, falvakat irtanak ki anélkül, hogy ez futótűzként terjedne szét a közvéleményben és felháborodást keltene.
A Hollywood az, amikor egy bonyolult, nehezen átlátható szituációban, egy új, irányíthatatlannak tűnő helyzetben, gondolkodás helyett megalkotunk egy primitív, de azonnali szentimentális-, és ekképp hazug hatást elérő képi interpretációt, amely a legegyszerűbb érzelmekre hat, kikerüli a gondolkodást, de azonosulni lehet vele arra a fél pillanatra, ameddig egy hír betölti a hírfogyasztó tudatát.
Majdnem biztos, hogy ha egy csúnya öregasszony vagy öregember fekszik holtan a tengerparton, az nem keltett volna ilyen érzelmi viharokat. A gyerek viszont más. Miért is más? Lehetne még elemezni persze az egyéb hatásos vizuális elemeket, a kihalt, homokos tengerpartot, ahol a magányos és apró holttest még szimbolikusabb és drámaibb, hiszen a föveny a nyaralás, a gondtalanság, a béke, a játék, és kvázi minden ember vágyálmainak szimbóluma.
Bodrum (a török fürdőhely, ahol Aylant megtalálták – a szerk.).
A fotósok, akik elrontják a szezonunk végét: kicsit arrébb állhatnának.
Aylan halála, mint minden emberé, bármely élőlényé a Földön, rettenetes és feldolgozhatatlan. A menekültkérdés kontextusában róla alkotott kép azonban giccses és hazug, mert jelképpé válva a gondolkodás helyére lép. A médiakép giccses és hazug voltát ad absurdum viszik, így kiválóan le is leplezik azok az „alkotások”, amelyeket ez a szentimentális érzelem hívott életre. Önmagukban szemlélve, de főképp a Charlie Hebdo karikatúráival összehasonlítva: ezek és csak ezek valóban „vérlázítóak”, „hányingert keltőek”, „botrányosak”, „ízléstelenek” és „döbbenetesek”. Vagy azok a tényleg hajmeresztő klipek, amik már nyilvánvalóan önérdekből lovagolják meg a kisfiú halálát.
A Charlie Hebdo fantasztikus következetességgel és maximalizmussal teszi a dolgát, nem ismer határokat, szó szerint, se istent, se embert, független és szabad szellemiségéből nem enged. A lapszám legbotrányosabb karikatúrája megfosztja szentimentalizmusától a médiaképet, és lerántja azt a realitás talajára. A Hebdo ugyanis szimplán igazat mond. Ha úgy vesszük, a menekültek vágya a szép új világra ugyanaz, mint mindannyiunké, de csak a fogyasztói társadalmat kapjuk – s ezt klinikai pontossággal jelképezi a karikatúrán a McDonald’s. Aylan a McDonald’s-ért halt meg. A grafika azonban nem puszta jelkép, jelentős referencialitással bír, mert tényleg egy McDonald’s reklámot látunk, ami a szentimentális és absztrakt médiaképpel brutálisan erős elegyet alkotva robban az arcunkba.
A Charlie Hebdo karikatúrái azért gyönyörűek, mert cafatokra szakad tőlük az arcunk, a lelkünk és a gondolataink. Amit utána össze kell rakni. Közben pedig esély támad a gondolkodásra. És ez nem kevés.