Színekre hangolva. Iparművészeti Múzeum, Budapest, szeptember 4-ig.
A lehetőség, hogy egy olyan térben van módunk vizuális információt befogadni, mely tér ezeknek az információknak megfelelő táptalajt – így a múzeumi tárgyaknak hiteles környezetet, otthont – ad, erős konceptualitást feltételez. Mindemellett pedig szakmai érzékenységet.
Fotó: Soltészné Haranghy Ágnes / Iparművészeti Múzeum
Akárhányszor csak festett porcelánokat, fajansztárgyakat, vagy faliszőnyegeket, netán lélegeztetőgépnek álcázott bőrtáskákat kell megtekintenem egy csillogó vitrin mögött, valahogyan mindig a folyosó végi kávé automatát választom (pedig nem szeretem az automata kávét). A színek ezúttal valamilyen nem várt módon, hirtelen és kerülőúton csaptak le – beléjük folyton szerelmes – érzékeimre. Nem vásznakon szerepeltek, nem is falakon, vagy tárgyakon, egyszerűen ott voltak mindenhol: a levegőben, a terek és a tárgyak között, a fekete üveglapban, a szemhéjam alatt, a betonon, a fejemben. Mindazonáltal nem szín mivoltuk izgatott, hanem az a hely, amit kijelöltek a forma és az anyag számára. Látni kezdtem azt, amiért valójában jöttem, amiről semmilyen más körülmények között nem vennék tudomást.
Fotó: Soltészné Haranghy Ágnes / Iparművészeti Múzeum
Súrlófények a malachiton, giccsesen pazar aranyozott kutyaformák, változatosságban végeláthatatlan kék szövetminták, az üvegbe kevert urán iránt érzett ösztönös, gyermeki eufória, kínálótálak legelemibb – a minimalizmust is megszégyenítő – fenséges egyszerűsége, a fonal, a pontosság, az ízlés csillanása, a kobalt és az arany találkozása, na és a tökéletesség megtalálása. Utóbbi a megtalált tökéletes műtárgy képében most is kísért még, beitta minden – addigra már nyitottá vált – érzékszervem. Valójában látni akartam, tapintani, érezni, érteni, a memóriámban örökre eltárolni.
De vajon mi okozta és okozza mindezt? A tematika, az installálás, a színek szerinti szeparálás, a kiállítás – egyébiránt igen hívogató – címe? (Ilyen „egyszerűek” volnánk?)
Fotó: Soltészné Haranghy Ágnes / Iparművészeti Múzeum
Jóllehet tökéletes a koncepció, miszerint zöld, kék és vörös színekre bontva szerepel közel 400 iparművészeti alkotás, és elképesztő élmény a zöld után belépni a kékbe, mígnem minden tárgyat elborít a vörös, mindezek ellenére rá kell jönnünk, hogy itt nem a színekről van szó, hanem sokkal inkább a színek közöttiségről, a színek közötti árnyalatokról. Arról a kifürkészhetetlen, titokzatos valamiről, amit a zöld, a kék és a vörös között keletkező űr, mint lehetőséget, meghagy nekünk.
Fotó: Soltészné Haranghy Ágnes / Iparművészeti Múzeum
A „zöld teremben” nem a zöldet kezdtem keresni, hanem a zöld keresett meg engem, pontosabban az a tárgyi rend és struktúra – és az ezzel együtt interpretált szépség –, melyet a zöld jelölt ki öntudatlanul számomra. Minden letisztult, és a tárgyak önmagukban nyertek értelmet, megértettem korukat, tárgyiságukat, individuális, megismételhetetlen voltukat, valamint azt az alázatot, mely az említett koncepció felismerése miatt vált láthatóvá.
Szín, tárgy, tér, forma, érzés, egymásra találtak az Iparművészeti Múzeum Starck-székkel őrzött három helyiségében is.
Fotó: Soltészné Haranghy Ágnes / Iparművészeti Múzeum