Bihari Ágnes négy kubai művésszel találkozott Havannában – négy művészegyéniség, négy médium, négyféle filozófia. Harmadik beszélgetőpartnere Gorki Aguila punk-rockzenész és grafikusművész volt.

Gorki Aguila az ötvenegy éve fennálló kubai rendszer talán legszórakoztatóbb ellenfele. A kubai rendszer a maga részéről pedig mindenkit ellenségnek tekint, aki szóba áll vele. Valószínűleg annak, hogy a gyerekkori barátai elvittek magukkal Gorki Aguilához látogatóba, szerepe volt abban, hogy utóbb valami mondvacsinált okkal idézést kaptam a rendőrségre, mialatt szorgos kezek átkutatták bérelt szobámat. Ottjártamkor még nem volt kész az egyik szobában létrehozott stúdió, ahol azóta már rögzítették a Hogyan ba***unk ki egy kommunistával? című számukat. És még csak terv volt az a csoportos kiállítás, ami ma látható a lakás többi helyiségében. Sajnálom, hogy a megnyitón, október 22-én már nem lehettem ott.   

Nemrég tértél vissza Kubába egy olyan hosszabb, mexikói tartózkodás és egy olyan Egyesült Államok-beli út után, ahol mintegy sztárként kezeltek és szinte hősként ünnepeltek. Néhány hét alatt sajtótájékoztatók és interjúk tucatjain vettél részt. Ehhez képest itt, az otthonodban – ahol most beszélgetünk – nem túl fényesek a körülmények. Sok nehézséggel szembesülsz nap mint nap – miért döntöttél úgy, hogy visszajössz?

Nem úgy döntöttem, hogy visszajövök, hanem úgy, hogy nem maradok ott. És pontosan ezért jöttem vissza, aminek az előkészületeit itt látod: van egy projekt, amit az együttessel hosszú ideje tervezünk, és ezért már nagyon rég eldöntöttem, hogy nem fogok külföldön maradni, hanem megcsináljuk ezt. Itt, a lakásomban – ha a most folyó munkálatokat befejeztük – a La Paja Recol (kb. A Faszverő Records) stúdiója fog működni, illetve remélem, hogy kiállításokat is rendezünk majd. A cél az, hogy legyen egy alternatív hely audiovizuális és a vizuális művészeknek arra, hogy megmutassák a dolgaikat. A La Paja Recol egy totalitárius állam kormányzati intézményeivel szemben jön létre egy olyan országban, ahol alig van tér a cenzúra-mentes alkotások bemutatására. De röviden azt is mondhatnám, hogy az itteni rezsimet kell basztatnom, ez a feladatom. [A kiállítás azóta megnyílt, például ezen és ezen a linken olvashatók róla a helyi bloggerek képes beszámolói.]

A húszas éveid végén jártál, amikor megalakult a Porno Para Ricardo nevű együttesed. Előtte is lázadtál már valamilyen látványos módon? Mi vezetett ahhoz, hogy egy, már a nevével is irritációt kiváltó punk-rock együttesben a kubai egypártrendszer kritizáló, alpári és humoros szövegeket énekelj?  

Arra, hogy ez a rendszer szar és hogy lábbal tapossák a jogaimat, nem felnőttkoromban kellett rájönnöm, ezt mindig is tudtam, mert egy olyan családban nőttem fel, ahol ezt tényként kezelték – főleg az anyám, akinek a személyes ismerősei között volt néhány baromi nagy forradalmár és volt tapasztalata az emberi kvalitásaikat illetően, úgyhogy megvolt a véleménye. És persze figyelmeztetett, hogy ilyen dolgokról csak zárt ajtók mögött beszéljek, ha nem akarok bajt. Anyám idővel aztán Mexikóba távozott a nővérem után. Ketten maradtunk az apámmal, aki, hogy is mondjam, a legkevésbé volt merész a családban. Meg is ijedt, amikor egyszer csak kiderült számára, milyen szövegű dalokat éneklünk. Abban a számban, amit akkor rögzítettünk, amikor először hallott minket, ő is szerepel. Ugyanis épp az ő hálószobájában dolgoztunk, amikor hazajött. Először csak föl-alá járkált és rosszallóan köhécselt, majd egyre idegesebben lett és hangosan meg-megjegyezte, hogy nagyon nem helyes ilyesmiket felvenni. Ezzel a kis betéttel ő is hozzájárult a dal sikeréhez. Ma egyébként ő is Mexikóban él.

Kiknek a zenéje, kiknek az együttese a Porno Para Ricardo? Kikből áll a közönségetek és körülbelül mennyi emberről lehet szó?

Nem tudom pontosan megmondani, mert a 10 éves fennállásunk alatt nem volt túl sok lehetőségünk játszani. Teljes felállásban 2008-ban koncerteztünk utoljára, akkor is valami mindentől messze eső helyen, ahol szokás szerint az esemény szervezőit megfenyegette a rendőrség. Furcsa módon Miamiban és Spanyolországban sokan követnek minket és kapcsolódnak a zenéken keresztül a kubai valósághoz. Amikor az Egyesült Államokban találkoztam ezekkel az emberekkel, széles gesztusokkal üdvözöltek és melegen gratuláltak, és az egész olyan volt, mint egy vidám ünnep. Meglepődtem és persze nagyon örültem neki. Itthon ez egész máshogy néz ki. Bár azért a baráti körünkön kívül is vannak, akik ismernek minket – ezt azért tudom, mert néha megállítanak az utcán és mondják, hogy klassz, amit csinálunk és hogy folytassuk –, de többnyire halkan és óvatosan gratulálnak, mert itt ilyen a légkör. Egyébként a szigeten kívül is és itt is több generáció hallgat minket, köztük olyanok, akik egyébként nem hallgatnak rockot. De minket igen – elsősorban a szövegeink miatt. Mert arról a valóságról szólnak, ami semmilyen módon nem jelenik meg a hivatalos orgánumokban.

Milyen megtorlások értek az eddigi tevékenységedért?

A legkomolyabb a börtön volt, ahova eddig kétszer vittek be a társadalomra való veszélyesség vádjával. Utoljára négy évre ítéltek, amit a barátaim – köztük jogászok – segítségével végül egy hétre enyhítettek. A legutóbbi idők fejleménye, hogy elvesztettem az állásomat, ami 15 éven keresztül egyrészt valamiféle bázist jelentett, másrészt pedig nagyon szerettem, amit csináltam. Az eltávolításomkor átszervezésre hivatkoztak, de nyilvánvaló, hogy az ellenzékinek számító tevékenységem miatt, és a mexikói és Egyesült Államok-beli úton tett nyilatkozatok miatt történt. Mindenesetre jogi lépéseket készülök tenni emiatt. Egyébként grafikusként dolgoztam, főleg szitanyomatokat csináltam, plakátokat, hirdetményeket – és nem utolsósorban, az együttes számára is ott gyártottam le a logókat és kísérleteztem ki a vizuális megjelenést. (honlap: http://www.pornopararicardo.org/) A La Paja Records logója (egy farkat markoló kéz) is ott készült. A festés mellett a szitázás az, amit régóta űzök. Festőbarátaim műhelyében tanultam meg a használatát. Nagyszerű technika, itt Kubában nagyon elterjedt, a legtöbb ismert politikai plakát és logó ilyennel készült, nagy hagyománya van.

Miből fogsz élni ezentúl?

Mint oly sok kubai, a külföldön élő rokonok által küldött kis apanázsból, meg abból, ami az együttes weboldalán keresztül befolyik.

És mi lesz, ha a művészeted alapanyagát és inspirációját adó diktatúra egyszer megszűnik? Magyarországon a rendszerváltáskor ez sok művésznek okozott gondot és vannak, akik máig nem találták újra ki magukat és a művészetüket.

Nincs varázsgömböm, nem látok a jövőbe. Lehet, hogy abban a rendszerben is, ami majd a Castro-éra után jön, lesznek faszságok, amik irritálni fognak, nem tudom. Azt mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy nem festek és/vagy nem játszom rockegyüttesben. Ez már az identitásom része lett.

A kubai sorozat első része: Bihari Ágnes: Találkozás Adrian Fernandez Milanézzel

A kubai sorozat második része: Bihari Ágnes: Találkozás egy szerencsés kubai fiatalemberrel – Alex Hernandez Duenas