Pár hónappal ezelőtt úgy tűnt, okkal panaszkodtunk, hogy az egész pécsi kultúrfőváros felhajtás egy nagy svindli, egy friss vakolatból és új burkolókövekből álló patyomkin-projekt. Azóta a térkövekre kikerültek az árnyat adó pálmafás dézsák, az üres placcokat ellepték a jókedvűen kirajzó pécsiek és a kávézók vászontámlás székei. Az EKF botrányos léptékű csúszásaival és kapkodó programjaival nagy pofont jelentett az országimázsnak, de komoly, hosszú távú nyereséget Pécs városának.
Nem a dizájnos utcabútorokkal és mészkőlapokkal kitapétázott belváros a nagy eredmény (ezt bármelyik közepesen ambiciózus magyarországi kisváros is megszerzi), hanem a Zsolnay Kulturális Negyed és környéke. Itt születnek azok a nemzetközi kortárs építészeti szemmel is értékelhető presztízsberuházások, amik az igazi sikersztorit jelenthetik. Úgy tűnik, ami Budapestnek volt a Millennium, az Pécsnek az EKF. Egymás után bújnak elő a földből a kifinomult anyaghasználatú, fifikás, neomodern-masztaba építészet (lásd: MÜPA) párját ritkítóan színvonalas teremtményei, a Regionális Könyvtártól a Koncertközpontig. Még nagyobb dobásnak ígérkezik a 10,9 milliárdos összköltségvetésből formálódó Zsolnay-komplexum. Amit a folyó év külföldi és belföldi turistái jobbára csak építkezési paravánok mögül bekukucskálva láthatnak, de a pécsiek – ha már elkészülnek végre – élvezhetik őket még hosszú évtizedekig.
A már elsiratott Nagy Kiállítótér két apróbb épületben született újjá. Egyrészt ott áll a már szinte kulcsrakész, trendi neomodern üvegkalitka a Modern Képtár oldalában, másrészt készül egy teljesen új építmény a Zsolnay Negyed közepén. A hírek szerint az új intézmény decemberben nyílik egy nagyszabású Pinczehelyi életmű-kiállítással. Programjairól a Pécsi Galéria és egy természettudományos társulat gondoskodik majd.
A léptékében és funkcióiban a budai Millenáris Parkot is túlszárnyaló hatalmas komplexumból egyelőre csak a Sikorski-ház látogatható – a zajló munkálatok miatt az is csak előzetes bejelentkezés után. A lengyel nemesi származású Sikorski Tádé az öreg Zsolnay Vilmos veje volt, az ügyes kezű Júlia kisasszony férje, a századforduló előtt a gyár művészeti menedzsere. A házaspár pirogránit díszekkel ellátott kétszintes műteremházában nyílt meg az új Zsolnay-múzeum. Azért új, mert egy már van a Káptalan utcában (Zsolnay Múzeum), méghozzá példásan felújított állapotban. Az új intézmény az Amerikában élő mérnök-feltaláló Gyugyi László magángyűjteményét mutatja be. A 600 parádés Zsolnay-tárgy felét megvette az önkormányzat, a másik felét Gyugyi a városnak ajándékozta a múzeumépületért „cserébe”.
Az itt-ott meghagyott csempeborítással, kortárs betonelemekkel és a barátságos, sötétbarna fakiegészítőkkel ellátott, korszerű kiállítótermekben felvonul a pécsi Zsolnay-gyár luxustermelésének színe-java. Vázák, köcsögök ibrikek, findzsák, poharak, kelyhek, csobolyók, dísztálak, dobozkák és lámpák. Gyugyi a manufaktúra széles árupalettájából a legdrágább dísztárgyakat gyűjtötte – ez pedig szinte kizárólag vázákat és fali tálakat jelent. Szűken húzza meg az időhatárokat, az 1878-as világkiállítás és az első világháború vége közötti időszakért rajong, amikor a gyár legjobb színvonalú – rendszerint exportra szánt – prémiumtermékei készültek. Innen a kiállítás címe: A Zsolnay Aranykora.
A magas földszintet az eklektika jegyében született dísztárgyak foglalják el. A bravúrosan tehetséges Zsolnay kisasszonyokkal indul az időutazás, az összes ázsiai stílusban otthonosan mozgó Júliával és a népies magyar motívumokba új életet lehelő Terézzel. A megszólaltatott formakészlet óriási: a tömény, mégis filigrán keleties ornamentika mellett a portfólióban szerepeltek középkori lovagregény-jelenetek (köszönhetően az ónémet lelkű Kaldeway Kelemennek) és az olaszos ízű, reneszánsz figurák is, a mindig briliáns, tragikus sorsú Klein Ármin jóvoltából.
Aztán jött az eozin, az öreg Zsolnay Vilmos zseniális felfedezése, az irizáló, szivárványszínű, fémesen csillogó csodamassza. A híres máz először a millenniumi kollekción tűnt fel, de a földszinti tárlókat ellepő szecessziós mezőny tanúsága szerint a századfordulóra már szinte kötelező stíluselem lett. (Az eozin különlegessége még ma is érződik, pedig jól tudjuk, hogy Zsolnay a kor vezető üvegművészeitől emelte át az irizáló lüszter ötletét.) Az eklektika hagyományos kötöttségétől megszabadulva a luxusvázák egész változatos formákat öltöttek, behorpadtak a keramikusmester keze alatt, bágyadt virágként lehervadtak, hajladoztak, lekonyultak vagy éppen szoborszerűen megfeszültek.
A századfordulón – az energikus Zsolnay Miklósnak köszönhetően – a cég arculatot váltott, teljes mellszélességgel felvállalta a divatos Art Nouveau-t. A család profi tervezőgárdát toborzott, Rippl-Rónaitól Apáti Abt Sándorig, akik az indadíszítés mellett tökéletesen értették a fin de siècle halálvágyó, borongós korszellemét. A 19. század végének daloló madárkái helyett jöttek a gonoszul sziszegő kígyók, a keselyűk, az állatkoponyák, a vészhozó pipacsok és a búslakodó meztelen nőalakok. A kidekázott ornamens mustra helyett hatalmas aszimmetrikus virágok nőttek a vázák oldalán, sőt, olyan bizarr ötleteket is megmintáztak, mint az emberkoponya alakú kehely vagy a guggoló faun hátába csavart villanyégő (fésűkagylóval leárnyékolva).
A szecesszió után a cég kénytelen-kelletlen elindult a tömeggyártás irányába, de ezt már a Gyugyi-gyűjtemény nem követi nyomon.
Zsolnay Kulturális Negyed – Sikorski-ház, Pécs
2010. szeptember 1-től