A két világégés közötti osztrák és magyar valóság társadalmi, gazdasági valamint kulturális vetületeit tükrözik azok az óriási poszterek, közepes méretű sokszorosított grafikák vagy arasznyi levelezőlapok, amelyekből január 9-éig látható tárlat Pátosz vörösben címmel a Museum für Angewandte Kunst (MAK) termeiben.
Az emigráns Bíró
A kiállítás magvát félszáznyi válogatott alkotás képezi az osztrák iparművészeti múzeum saját tulajdonából, Kathrin Pokorny-Nagel gyűjteményvezető rendezésében. A kurátornő másfélszáz oldalas, gazdagon illusztrált katalógust is szerkesztett tematikus tanulmányokkal, a múzeumi shopban pedig művészi másolatokat is vásárolhatunk az európai rangú magyar mester alkotásairól.
Az indulásától mindvégig szociáldemokrata elkötelezettségű Bíró Mihály (1886–1948) korán emigrációba kényszerült és hosszabb bécsi, aztán rövid berlini, prágai, majd párizsi intermezzo után, csak három évtized múltán térhetett vissza szülővárosába, Budapestre, ahol rövidesen meghalt. Az emlékkiállítás ebből – magától értetődően – főleg az osztrák és magyar periódusra koncentrál, ezen belül pedig a politikai és kereskedelmi párhuzamokra.
A vörös ember utóélete
Az időszaki rendezvény frappáns emblémája és egyik vezérfonala a híres „kalapácsos ember” motívuma. A vörös munkás figuráját eredetileg 1911-ben vetette papírra a baloldali Népszava napilapot népszerűsítő plakát számára. Izmos és meztelen alakjához olimpiai bajnok birkózó barátja állt modellt, akit kisszoborként is megmintázott. A fehér alapon fekete kontúrokkal rajzolt és pirosra festett „ős-változat” a Tanácsköztársaság idején, 1919. május elsején óriási transzparensként született újjá. (Sőt, monumentális köztéri plasztika készült belőle a százezres tömegtüntetésre.)
Miután Bírónak menekülnie kellett a Horthy-rendszer retorziói elől (nem utolsósorban a „fehér terror” különítményeinek kegyetlenkedéseit naturalista részletezéssel ábrázoló Horthy-mappa húsz színes litólapja miatt), az osztrák fővárosban több alkalommal is átformálta a szimbolikus főszereplőt a munkásmozgalom éppen aktuális ottani céljaira. Így például választásra szólító falragasz lett belőle, amely markában szorongatja a reakciós erőket vagy seprűvel takarítja el a múlt maradványait, a klérus, az arisztokrácia és a kapitalizmus karikatúraszerűen ábrázolt képviselőit. Közben ezt az ikonikus baloldali jelképet német vagy angol földön is átvették az európai hírű magyar mestertől. (Itthon a jobboldali rezsim azzal igyekezett diszkreditálni, hogy például egy Trianon-ellenes plakáton a „vörös rém” a Dunában mossa véres kezét a Parlament előtt, mint a háttérben feltűnő szétdarabolt Nagy-Magyarország térkép felelőse.)
Az imperialisták szolgálatában
Az életmű másik jellegzetes vonulat a legkülönfélébb kereskedelmi vagy kulturális reklámok sora (amik szintén lényegre törők és hatásosak), az ipari vagy üzleti témáktól a germán filmgyártás UFA-plakátjaiig. Utóbbiakból külön kiállítást is rendeztek 1928-ban a német fővárosban, a berlini stúdiók területén, ám a világgazdasági válság valamint a fasizmus erősödése miatt az addigi tömeges megrendelések fokozatosan elmaradoztak.
Ellentmondásos, de a kalapácsos munkással egyidős az első Palma-gumisarok plakát is, amelyen egy testes, jól öltözött dandy balanszíroz cilinderével, miközben előrelépő cipőjének talpa alatt a plasztikus cégfelirat kerül előtérbe. Ennek sok más, későbbi változata mellett feltűnnek a MEM (Martin Emil Mayer gyáros monogramja) variációi is azonos témára, amelyeken a szappankészítő üzem betűszóból mintázott talapzatán Bécs közismert jelképe, a Práter óriáskereke forog körbe a M. E. Mayer, Wien X. – Seifen szöveggel. Egy másikon pedig ezekből a vaskos, nyomtatott írásjelekből formálta a grafikus a műhelycsarnokok madártávlatból ábrázolt sorát, expresszív erővel.
Ha már a Práter tömegszórakoztató parkját említettük, ne feledkezzünk meg az itteni vásárvárosról sem, mert az évről-évre menetrendszerűen tartott Wiener Messe is Bíró törzsmegrendelői közé tartozott, akárcsak Julius Meinl kávéforgalmazó hálózatának piros fezt viselő szerecsenje – aki hol csak a potenciális klienseknek kínálja, hol pedig saját maga fogyasztja a néző szeme láttára a fekete levest. És akkor még az Abadie-firmát népszerűsítő számtalan ötletéről még nem is beszéltünk. Az összképet postai úton forgalmazott képes levelezőlapok, fotók és kordokumentumok teszik teljesebbé.
Iparművészeti Múzeum, Bécs
2010. október 6. – 2011. január 9.