1936-ban három fiatal elindul Spanyolországba, mint oly sokan Európából. Abba a Spanyolországba, ahol veszélybe kerül a köztársaság és a baloldali eszmék. Ahol katonai puccsal és kibontakozó fasizmussal kitör a spanyol polgárháború.
A három, baloldali eszméket valló zsidó fiatal épp elmenekült hazájából a zsidókat üldöző politika miatt. Elmenekülnek hazájukból, Németországból, Lengyelországból, Magyarországból. Rövid időre mindhárman Párizsban találtak biztonságot, ám alig tölthettek el itt időt, amikor életüket nem féltve, a maguk eszközével harcba indulnak a fasizmus ellen, Spanyolországba.
Nem fegyverrel harcolnak. Fényképezőgéppel és filmfelvevővel érkeznek és tudósítanak, fáradhatatlanul. Filmhíradók, a legnagyobb, baloldali érzelmű magazinok mutatják be a dokumentumaikat. Nincs olyan helyszín és nincs olyan oldala a harcnak, amit ne mutatnának meg egészen közelről, értőn, dinamikusan, érzékenyen. A háború modern képei az övék, új hozzáállást és stílust teremtenek, később az ő munkájuk lesz a minta a haditudósító fotóriporterek számára.
Nagyon vártam ezt a kiállítást. Az elmúlt időszakban többször visszatértem a spanyol polgárháborúhoz, Franco tábornokhoz – szerettem volna többet érteni abból, hogyan alakul és tör utat magának a fasizmus, hogyan győzi le és számolja fel a köztársaságot, annak híveit? Hogyan szállnak vele szembe az antifasiszták, milyen volt akkor ez a küzdelme Európának?
A legjobbkor érkezett hozzánk ez a kiállítás.
Robert Capa [Száműzetésre ítélt köztársaságiakat terelnek le a tengerparti internálótáborba, Le Barcarès, Franciaország], 1939. március, Negatív ©International Center of Photography/Magnum Photos
A három fotósból kettőt jól ismer a közönség, egyikük a világ leghíresebb fotóriportere.
Engem azonban a harmadik fotós érdekelt a legjobban. Az első női haditudósító fotóriporternő, akit munkája közben ért a halál. Nagyon fiatalon, 27 évesen. Ő Gerda Taro. Számára a mexikói bőrönd 2007-es megtalálása, a dobozok a 35mm-es filmtekercsekkel hozzák el újra a hírnevet és az elismerést.
Taro friss sajtóigazolványával indul a harcmezőre. Akkor már néhány éve tanult fotózni.
Törékeny alkatú, bátor és elszánt ember volt, nem volt olyan téma vagy helyszín, amihez ne ment volna közel, ahonnan ne hozta volna el a képeket, ne mutatta volna meg általuk az emberek harcát, küzdelmét, a háború borzalmait. Felvételei pontosak, komponáltak, szikárak, mégis érzékenyek.
A képeket a legfontosabb magazinok közölték (Regards, Life). A lövészárokból, a gyakorlatokról, a harcról, a megtámadott civilekről, a menekülőkről, a sebesültekről, az áldozatokról látunk felvételeket. Képein többnyire kettős a szignó: Capa et Taro. Mert mellette volt alkotótársa, társa, szerelme. Robert Capa kezében sokszor filmfelvevő volt, híradóknak készített tudósítást. Az egyik leghíresebb porter fotón, ami beégett a memóriánkba, szintén filmfelvevő géppel (Eyemo) látjuk őt, Taro mindvégig fényképezett. Erős és szép, mély gesztus a közös szignó, nemcsak kettejük, de harmadik társuk Chim képeit is gyakran közösen jegyzik. Talán egymás kezébe adják a kamerát, talán nem tulajdonítanak akkor még akkora jelentőséget a szerzőiségnek, talán bíznak egymásban annyira, hogy ebben is közösséget és egyenlőséget vállalnak?
Aztán nincs több közös fotó, Taro meghal, munka közben. Elképzelem Robert Capát, aki folytatja a munkát, miután társa belehal a harcmezőn egy, a teherautójába hajtó tank által okozott sérülésekbe…
Gerda Taro [Köztársasági katonák, La Granjueta, córdobai front, Spanyolország], 1937. június. Negatív © International Center of Photography
Barátjuk, Chim végig velük van. Ő többnyire a háború alatti életről tudósít. A látszólag nyugodt, ám valójában borzalmas, nyugtalanító mindennapokról. Gyárak, műtárgyak mentése, a települések élete, a civil lakosság, a menekülés, a kórházak.
Megszoktuk a háború képeit. Megszoktuk a háború képeit? Tegnap a női haditudósító fotóriporterek sorozatait néztem. Tisztelet nekik. Nem, nem tudom megszokni a háború képeit.
Gerda Taro [Tömeg a hullaház kapujánál a légitámadás után, Valencia], 1937. május. Negatív
© International Center of Photography
A kiállítás magamra hagy a kérdéseimmel. Nem ad segítséget ahhoz, hogy jobban értsem, ki kicsoda a képeken, pontosan mi a történelmi háttér, mik a politikai törsésvonalak. Talán a kézenfekvő technológia, a bármikor elérhető információ miatt, de adottnak veszi, hogy kellő történelmi és politikai előképpel lépek a kiállítás terébe. De nem, úgy sem, hogy beleolvastam magam a témába. Elveszek a sokszor anekdotázó szövegek özönében. A kiállítás arról sem tesz említést, hogy miért jelentett hőstettet a spanyol polgárháborúból tudósítani. Természetesként kezeli az egyáltalán nem természetes elszántságot, bátorságot, elköteleződést. Pedig Taro és a többiek Európa addigi legnagyobb tragédiájának előképeit láttatják úgy, ahogyan előttük más nem.
Fotósként, nincs az a képmennyiség, amiben ne tudnék elmélyedni, tanulni vágyva. Ez a kiállítás azonban csak korlátozottan enged közel a felvételekhez. Nem, nem azért, mert annyira féltenék az egyes másolatokat. Nem tudni miért.
A kiállított kontaktlapok csaknem fele olyan magasra került, hogy nem látható. A kis képkockákat némileg felnagyítva állították ki, de nem értem föl. Tudom, alacsony vagyok – akárcsak Taro. Ő sem tudta volna megnézni a saját kontaktlapjait ezen a kiállításon. Pedig nem a minimalista kiállításrendezést segítő dekoratív lapokról van szó. Ez a világ egyik legfontosabb fotóanyaga, meg szerettem volna nézni minden kockáját. Itt szeretnék elnézést kérni attól a tanitványomtól, aki kerekesszékkel tud közlekedni. Együtt akartuk volna megnezni a kiállitást, de vegül le kellett tennünk erről. Ő ebből a kiallitásból semmit nem tudott volna megnézni. Semmit.
Chim (David Seymour) [Egy nő gyermekét szoptatja miközben politikai beszédet hallgat, Badajoz mellett, Extremadura, Spanyolország], 1936. április vége – május eleje. Negatív © David Seymour örökösei / Magnum Photos
Mégis kihagyhatatlan A mexikói bőrönd, olyan érték, amit fontos, hogy láthatunk – így is, hogy vitatkozom a rendezéssel.
A három doboz tartalmát Capa és Chim állítja össze Párizsban a műteremben, majd a tekercseket rejtő dobozokat kimentik Párizsból a megszálló német csapatok elöl, Mexikóba. Miért éppen oda? Mexikó támogatja a spanyol köztársasápártiakat, megnyitja határait a spanyol menekülők előtt, és 50 000 embert fogad. Közvetítéssel, követségi segítséggel megmenekülnek a tekercsek, majd évtizedekig nem figyelnek rá. 2007-ben kerülnek elő, és válnak hozzáférhetővé a veszteséghez vezető harc dokumentumai.
A mexikói bőrönd.
Gerda Taro
Robert Capa
Chim (David Seymur)
Fred Stein
A kiállítás február 21-ig látogatható az OSA Arvhívumban
International Center of Photography:
http://www.icp.org/browse/archive/collections/the-mexican-suitcase
További információ, és film:
http://www.alba-valb.org/