A Derkovits ösztöndíj odaítélése és kiállítása minden évben az egyik legfontosabb esemény a fiatal képzőművészek életében. Az idei is éppen olyan várakozásteljesen – sokak számára csalódással, mások számára három évre lehetőséggel a megélhetésre – zajlott és zárult. Az Artportálon Rieder Gábor rövid, de jó megfigyelésekkel teli, izgalmas írását olvasva az esemény új dimenziói tárultak fel. A cikk első mondatában ez áll: „Az például elsőre is nyilvánvaló, hogy a festészet eltűnt.” Sajnálnánk, ha így lenne, sőt Rieder, aki évek óta a festészet friss tendenciáival is foglalkozik, más téma után nézhetne. Az első reakcióm az volt, hogy ez a mondat nem maradhat reagálás nélkül. Ha az író látta volna (nem lehetetlen, hogy látta is) a „kipakolást”, ami a kiállítást megelőzi, és ahol a következő évre pályázók munkái kerülnek ki, nyilvánvalóvá vált volna, hogy a festészet létezik, sőt mindinkább létezik, csak a zsűri döntött úgy, hogy – az egyébként egy festőről elnevezett díjra legkevésbé a festők érdemesek. Ennek okai részben szóbeszédekből ismertek, a valóságot bizonyára nem fedik. Mindenesetre a szobrászok, „installátorok”, a médiaművészek munkáinak értékéből nem von le az ösztöndíj körül (mindig) zajló vita, de az valóban elgondolkodtató, hogy a Képzőművészeti Egyetemről kikerülő (például idén és tavaly is közel harminc) festő vajon milyen esélyekkel indul jövőre a Derkovitson?