Mialatt a régi épületet felújítják, a tervek szerint 2008 végéig, a múzeum a főpályaudvar közelében álló Post Amsterdam toronyépületének második és harmadik szintjén működik. A nyári hónapok két időszakos kiállítása közül az egyik a design-nal, a másik a kortárs művészettel foglalkozik. Az augusztus 31-éig tartó kiállítás Kramer vs. Rietveld a két háború közötti holland bútortervezés két kiemelkedő alakjának, Piet Kramernek (1881–1961) és Gerrit Rietveldnek (1888–1964), valamint különböző nemzetiségű formatervezőknek 1945 től napjainkig terjedő időszakból származó bútoraiból mutat be válogatást.Mind Kramer, mind Rietveld építészként és designerként egyaránt az avantgarde-ot képviselte, a két tervező munkái között mégis szembeötlő a különbség. Míg az úgynevezett «amszterdami iskolához» tartozó Kramer nemes anyagokból készült, tömörebb bútorain, 1918-as feketére festett tölgyfa hálószoba berendezésén vagy 1924-es vörösbarna és fekete színeket alkalmazó karosszékén inkább az Art deco holland változatát fedezhetjük fel, addig a De Stijl-csoporthoz tartozó Rietveld a könnyedebb, letisztultabb formákat és élénk színeket részesítette előnyben. Ennek egyik jellemző példája a festett fa és fémcső kombinációjából készült «Bow chair», egy későbbi, 1942-ben tervezett, hajlított fából előállított légies foteljében pedig már az Ikea-bútorok elődjére ismerhetünk rá. A Stedelijk Múzeum több mint ezer darabból álló bútorgyűjteményéből válogatott anyagban egyaránt szerepelnek korai és kortárs műanyagbútorok, így Eero Saarinen 1947-es széke, Vico Magistrelli 1970-es fehér karosszéke, Luigi Colani narancs és citromsárga egy darabból öntött asztal-széke 1973-ból, Ron Arad «Fantastic plastic elastic» egymásra rakható színes székei 1997-ből vagy Philippe Starck 2002-es, piros, fekete, fehér ülőkeegyüttese, a «Chair Ero(s)». A fantáziadús formák mellett Rund-Jan Kokke nádból, Marcel Wanders csomózott kötélből, Ron Arad legújabb, nagyszilárdságú műanyagból, Corianból készített ülőbútorai és Breuer Marcell húszas évekbeli csőbútorai a felhasznált anyagok sokféleségére nyújtanak példát.
A kortárs művészeti kiállítás, a 20/20 Vision nyolc résztvevője között szerepel festő, videoművész és fotós is. A huszonhat éves török Yesim Akdeniz Graf képeinek készítésekor egyaránt alkalmazza a hagyományos festészet módszerét és a számítógépet. A holland Max Bijl (1973) munkáiban egyszerre bírálja a nacionalizmust és a globalizációt, egyúttal rámutat a tömegpszichozis veszélyeire is. «Reason to belive» a címe annak a hangfalakból épített szobrának, amiből Sztálin, Bin Laden és Ronald Reagen hangja szól. Figyelmet érdemel a szintén holland Germaine Kruipnak egyik installációja, a «Daytime» is. Az ablak elé helyezett függőleges tengely körül forgó tükörlapok vagy elzárják előlünk a kilátást, és ilyenkor magunkat látjuk, vagy pedig a város képe tárul elénk, miközben a terem hol sötétbe borul, hol pedig elárasztja a kívülről beáramló fény. Az angol Steve McQueen (1969) videoinstallációját a NASA által 1977-ben űrbe küldött 116 képből állította össze, a norvég fotós Torbjørn Rødland (1970) ironizáló képein pedig a tradicionális témák váltakoznak a modern kultúrából vett motívumokkal. Az osztrák Mathias Poledna (1965) tízperces filmje, a «Western Recording», amiben Harry Nilsson 1969-es Los Angeles-i studiófelvételét használja fel, a videoklip előtti időket idézi, míg a holland De Rijke és De Roolj egy dzsakartai nyomornegyedről készült színes filmjében a felvételek esztétikai szépségét szembesíti a nyomor valóságával.
A 20/20 vision október 3-ig látogatható.