A hazai urban art meghatározó alakja, tavasszal négy kiállítása lesz, és már az őszi programját is tudja. A néhány éve Traumaverzum címmel megjelent könyve után most mutatták be a róla készült portréfilmet, ugyanezzel a címmel. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy művei épp láthatók a közönség előtt, így hát arról beszéltünk vele, mit gondol a közegről, amelyben, vagy amely ellenére létre tudja hozni ezeket. Gyarmati Zsolt interjú.
artPortal (aP): A Monoban még megtekinthető a kiállításod, aminek a megnyitója egyben a filmbemutató is volt. Hol lesznek még láthatók a munkáid a közeljövőben?
Gyarmati Zsolt (Gy.ZS.): A Budapest Galériában, a Műcsarnokban, a Deák17 Galériában, Faur Zsófinál szeptemberben, és Kolozsváron. Sok anyagom van, sokat dolgozom, de most leállok, kicsit elgondolkozom, mi legyen a következő lépcső. Bár annak örülök, hogy olyan alkat vagyok, aki a munka részének tekinti a stratégiaalkotást is. Az alkotói válság leküzdésében sokat segít, ami szerintem mindenkit elér, a művészpálya velejárója.
Gyarmati Zsolt
aP: A munkáid egymásra épülő rétegekből állnak, mindig mindent átfestesz: most éppen mi van legfelül, mi izgat a legjobban?
Gy.ZS.:Az identitáskeresés. A Mono Art & Design-ban látható legújabb sorozatomból láthat néhány “fogsor” is ennek a lenyomata. Az állkapocs indította el a fantáziámat, kitaláltam egy applikációs módot, ám a történet akkor válik egzakttá, amikor a kis névtáblák rákerülnek, tömeggyilkosok és Nobel-békedíjasok kerülnek egymás mellé. Engem az izgat, miként válik valaki egyikké vagy másikká. Az installáció készítésekor arra gondoltam, ha elfogadjuk, hogy egyazon csillagpornak ugyanabból a molekulájából keletkezett az emberiség, akkor milyen szociális közeg szükségeltetik ahhoz, hogy egyes személyek hatalomra kerülve lehetőségeiket tömeggyilkosságra használják, mások pedig az emberiség jobbítására. Vajon mit árul el Calcuttai Teréz fogsora vagy Pol-Pot-é? Jelent–e valamit? Fontosnak tartottam már nem élő személyek idézését, a fekete szín is valamiféle transzcendenciát jelent, ezek sírban fekvő emberek fogsorlenyomatai. A megkötözöttség motívuma, csakúgy mint korábban, megmaradt ennél a sorozatnál is. Acélhurok öleli körbe az állkapcsokat, nem nyílnak szét, nem beszélnek. Több rétege, sokféle olvasata van minden munkámnak, nem kell, hogy befolyásoljuk egymást, minden befogadónak legyen meg a saját érvényes viszonya a művekhez.
Gyarmati Zsolt:Paranoia Prima Series, 2015 – vegyes technika fán, 22×22 cm
aP: Többször elmondtad már- a filmben is elhangzik -, hogy akkora a zaj körülöttünk, hogy a pszichés egészségünk érdekében mindenkinek be kell építenie egy szűrőt magába és gondosan ügyelni arra, mit enged át rajta. Mennyire sűrű szövésű most a te szűrőd?
Gy.ZS.: A kortárs művészet a kitartásról szól. Fő kérdés, mennyire bírod évekig vagy akár évtizedekig a nyomást, a pálya hullámzását és ennek csak egyik eleme a siker, vagy épp a hiánya. Kérdés az is, mi a siker nálunk. Most például meghívtak a Műcsarnok táblaképfestészeti kiállítására, azokkal az alkotókkal, akik valamilyen különleges módon űzik a műfajt. Gondolkodtam, kell-e ez nekem. Korábbi meghívásokat visszautasítottam, mondván politikai színezetű dolgokba nem akarok beleszállni, egyébként is alapélményem az utóbbi időben, hogy ülök a lövészárokban, fejem fölött repkednek a lövedékek. Nem kedvelem azt a jelenséget sem, amikor a személyes kapcsolataidon keresztül identifikálják, hol állsz. Jelen pillanatban nincs túl sok egyéni szabadság, vagy ide tartozol vagy oda.
aP: Mégis elvállaltad ezt a felkérést.
Gy.ZS.: Hát, vegyük sorra min töprengtem el. Van egy olyan reakció: ha most nem vállalom el, mikor fogok oda bekerülni? Tisztában vagyok a jelenlegi helyzettel. A Műcsarnok funkciója szerint az a köldökzsinór lenne, ami a magyar kortárs művészetet összekapcsolja a nagyintézmények szintjén a világgal. Az intézmény tehát a közeg, ahol megjelenik a művész, de az intézményvezető személyén keresztül lesz manifeszt, mert a vezető személye, personal brand-je biztosítja, meg tud-e felelni az intézmény a vele szemben támasztott elvárásoknak, elindulhat-e ezen a csatornán keresztül valamiféle kommunikáció a nagyvilággal. És mi magunkra zártuk az ajtót. A Műcsarnokkal nem feltétlenül az a baj, hogy melyik politikai oldal nevezi ki a vezetőjét, ennél sokkal fontosabb, hogy nem a szakmaiság logikája és szabályai szerint gondolkodik róla a fenntartó. Nem lehet a nemzetközi vérkeringésből kimaradni, elhanyagolni a külső kapcsolati rendszereket. Jöjjenek ide világhírű művészek, kurátorok, dolgozzanak itt, kommunikáljunk, tartsanak előadásokat, legyenek workshopok. Működjön úgy a legfontosabb intézményünk, ahogy normál esetben bárhol a világon működik.
Megnyitó, Mono Art & Design 2015. március vegyes technika/vászon 150×140 cm
aP: Szóval, mégis igent mondtál…
Gy ZS.: N.Mészáros Júlia – közvetlenül nem ismertük egymást – írt nekem egy személyes felkérő levelet. Gondolkodtam a reggeli kávém mellett: hiteles művészettörténész, fényszimpóziumot szervezett, Kelemen Károlynak életműkiállítást Győrben, visszatérek az elejére, mégis mikor, ha most nem? Van persze rizikója is a döntésnek, beszorulhatok két oldal közé.
aP: Nézzük a kiutakat, az alternatív útvonalakat: egyéni lehetőségeket keresni a külföld felé, kihagyva a magyar intézményi hátteret…
Gy.ZS.: Sok próbálkozáson vagyok túl. Egy időben rendszeresen elküldtem a portfóliómat különböző helyekre, de rájöttem, ez nem működik sehol a világon. Nem ilyen a rendszer. Írtam a Tate Moderntől kezdve a Queens Museum of Art-ig több fontos múzeum embereinek. Egyszer majdnem megtörtént a csoda, a Tate Modern-ben felkerültem egy short listre, ahonnan az akvizíciós bizottság választ. Ismertem egy ott dolgozó kedves múzeumpedagógus lányt, megadta az e-mail címét, amiből kikövetkeztető volt, hogyan generálják az e-mail fiókokat, hát ismeretlenül írtam minden fontos embernek, erre jött a válasz. A Tate tervezetten és precízen működik, öt évre előre tudják melyik napon mi fog történni, mi lesz kiállítva, kit hívnak meg, mikor miről döntenek. Engem csak arról értesítettek, a következő kuratóriumi ülésen foglalkoznak velem. Ez volt ősszel, én persze vártam, de nem történt semmi, majd decemberben Budapestre látogatott Nicola Trezzi a Flash Art-tól, ő mondta el, hogy a kurátor, aki kiválasztott, átköltözött New Yorkba, a döntés idején nem volt már a Tate-ben. Na ez a szerencsefaktor, ami hiányzott.
aP: Vannak gyűjtőid, akikre támaszkodhatsz?
Gy.ZS.: Vannak gyűjtőim és kapok visszaigazolások, igaz elsősorban nem magyar gyűjtőktől. Nemrégiben Magyar Fanni, a Gaudens Pedit gyűjteménykezelője, egy osztrák műgyűjtemény felértékelésére és katalogizálására kapott megbízást. Adategyeztetés miatt jelentkezett, merthogy a kollekcióban két festményre bukkant tőlem. Fontos osztrák gyűjteményekben benne lenni mindenképp pozitív visszajelzés számomra.
aP: Meglepetést okozott a dolog?
Gy.ZS.: Valójában tudom, a legtöbben német nyelvterületről érdeklődnek a munkáim iránt, osztrákok, németek, svájciak. A külföldi gyűjtő mindig a partikularitást keresi, nem egy centrális kánonból választ, a magyarokkal ellentétben ő nem arra épít, gyakran nem is ismeri. Nem a narratíva érdekli, olyasmit keres, amit még nem látott, vagy ami éppen a saját országa művészetéből ismerős.
Bűnösnek született arckép a tejesdobozon 2014 vegyes technika/vászon 40×30 cm
aP: Hogyan bukkantak rád osztrák, német műgyűjtők?
GyZS: Nagyon jó munkakapcsolatot alakítottunk ki a L’Office-os lányokkal, miután bekerültem a Bring the Art Home (BAH) programjukba. Be kellett adni egy portfóliót, abból először válogatott egy zsűri, majd kiállítottak a saját co-working irodáikban, Bécsben is. Az anyagomat megmutatták Raimund Deiningernek, egy neves bécsi művészeti menedzsernek, galeristának, és feleségének. Hatvan művész anyagából másodmagammal kiválasztottak, eljöttek, beszélgettünk egy órát és elkezdtünk együtt dolgozni. Rendszeresen hoztak a műtermembe osztrák gyűjtőket, nekik köszönhetően kialakult egy osztrák szál, 2010-12 környékén, a Traumaverzum című könyv szerkesztése idején, aztán ez valahogy lecsengett.
aP: Mi a helyzet a magyar gyűjtőkkel?
Gy.ZS.: Az a vizuális kontext, amit én művelek soknak bizonyul idehaza, ha felteszed a faladra túl nagy amplitudót eredményez, szerintem ez lehet az oka, hogy kevesebb magyar gyűjtőm van. A többi rendszerszintű. Tavaly a Kepes Intézet-beli Igazmondók kiállítás után megkeresett egy jelentős magyar gyűjtő és szeretett volna két nagyméretű képet megvenni tőlem, de olyan árat ajánlott értük, ami még tárgyalóképes sem volt, elfogadni végképp nem tudtam volna. Gondolkodás nélkül utasítottam vissza. Nem lehet a hazai árakat ennyire leválasztani a külföldiekétől. Tisztelem a munkáim iránt érdeklődőket, ezért sem tehetem meg az osztrák és német gyűjtőimmel, hogy az általuk fizetett összeg töredékéért adjak el másnak. És magam miatt sem. A folytonosság lenne az igazi megoldás, de a magyar piac nem engedi. Ha a kiálltásomra belépve megtetszik az anyag egy gyűjtőnek, a műtárgyak alacsony ára miatt vehet akár négyet-ötöt is. Megtörténik, és már ki is húzhatod a potenciális gyűjtőid listájáról, bevásárolt, minek venne még, nem jön többet. Az a forma, amelyben mecénások adtak apanázst egy festőnek képekért cserébe, teljesen eltűnt. A művészet nálunk még nem érintette meg a gazdag emberek lelkét, egyelőre csak a yachtjukig látnak el, így nem sikerült megszólítanunk őket: “Figyelj, gazdag ember, ha azt szeretnéd, hogy a neved fennmaradjon, arra a művészet támogatása a legalkalmasabb.” Mexikó leggazdagabb embere is felépített egy figyelemre méltó kortárs múzeumot, de mehetünk akár kelet felé is, Oroszországba, Ukrajnába, Kínába. Nem értem a gazdagjainkat. Sokan megengedhetnék maguknak és megfelelő szakemberek támogatásával, figyelemreméltó, hosszú távon ható, értéknövekedést elérő gyűjteményeket építhetnének. Mást ne mondjak, Antal Péter nevére, valamilyen formában száz év múlva is emlékezni fogunk. Ha már a gyűjtőknél tartunk, van még egy hátulütője annak, hogy ennyire vékony a hazai gyűjtői réteg, mert akaratlanul is beleszólnak a művészetbe. Rajta kaptam magam én is, amikor mentek a majomfejes képeim, akaratlanul is azt festettem, hogyha megint jön a műterembe egy gyűjtő, legyen belőle, mert szokott nekik tetszeni. Ezt se hagyhatom, ahogy azt sem, hogy mindenki befolyásoljon egy kicsit, aki az utamba kerül, mert a végére a legfontosabbat, önmagamat veszítem el. No compromise – erre jutottam.
Paranoia Prima Series, 2015 – vegyes technika fán, 22×22 cm
aP: Milyennek érzed a hazai a galériás rendszert?
Gy.ZS.: A galerista dolga – elvben – a művészt kontextualizálni, felépíteni, mindezt úgy, hogy megéljenek a piacról, ő is és a művész is. Ettől fényévekre vagyunk és még mindig a válság túlélése a fő cél. Természetesen szükségem lenne galériára, vagy mimimum egy művészeti menedzserre. Utóbbiból elfogyasztottam már hármat is, különböző okokból, de mindegyik próbálkozás zsákutca volt. Egy galerista sokat tud segíteni, de ártani is. A magyar galériák többsége túl sok művésszel dolgozik, másfél-két évente ha jut rád egy kiállítás, az eladás nem garantált, közben szeretnének a kizárólagosság ketrecébe zárni. Láttam néhány galériás szerződést, egészen brutálisak. Ez a felállás tovább növeli a művészek amúgy is kiszolgáltatott helyzetét, aláíratják vele, ne keresse azokat a saját, self made-utakat, amik segíthetnék őt felfelé vinni. Ellenben, ha nem teljesítesz a galéria elvárásai szerint, szemrebbenés nélkül tesznek ki, mint egy kiszavazó show-n. A műtermi feladatokon kívül egy mai alkotó számtalan olyan szerepkörben kellene, hogy helyt álljon, amire nem feltétlenül alkalmas. A PR, social media ügyeket a galériának kellene vinnie, de nem teszi. Az ember szeretne egy optimális állandóságot abban a hullámzó folyamatban, ami a művészpálya, és ezt a galériák sem tudják biztosítani, nyilván nem is létezik ilyen. Kevesen tudják, a végzősők milyen nagy arányban, majdnem 90 százalék körül pályaelhagyók.
Idegszitálósík félreébredéstérkép önelkövetés az őrültekházában 2015 vegyes technika/vászon 140x140cm
aP: Téged mi tartott a pályán?
Gy.ZS.: Az alkotás folyamata. Valamiféle endorfin termelődik bennem olyankor, mindig továbblök valami, vagy valaki. Galántai György az Artpooltól személyes nagy példaképem, évekre adott muníciót, hogy odafigyelt rám. Kiss Márta festőművész, hiperreál, női attitűdje totálisan különbözik az én dolgaimtól, de hozzáállása, alázata, ahogy beszél a munkáiról, hosszú időre tud inspirálni.