A Szépművészeti Múzeum bővítése körüli, fordulatokban bővelkedő, parázs
vitát olvasóink az Artportalon is nyomon követhették. A karcos
ellenvélemények után most a föld alatti múzeumszárny megépítésének
kezdeményezője, Baán László főigazgató osztotta meg velünk gondolatait.
Meg lehet válaszolni a felhalmozódott kérdések árját? Baán László
megpróbálta: közönségforgalom, indulatgerjesztés, hivatali ügymenet, 21.
század. A főigazgató ma se csinálhatná másképp a pályáztatást, van
elképzelése a Román Csarnokról és véleménye az ellenzőkről, miközben
benyújtott már egy további, 15 milliárdos csomagot a minisztériumnak. Az
interjú első része következik.
Múlt héten felszállt a fehér füst, a Szépművészeti bemutatta az új látványterveket. Két markáns változás volt megfigyelhető, a bejárati kőkubusnak a légiesebbé, tükröződőbbé válása valamint a főlépcső bevágásának az eltűnése. Hogyan lehet jellemezni ezt a döntést: meghátrálás, kompromisszum vagy kooperáció?
A valódi cél a kompromisszum, de nagyon szeretném kooperációnak is látni. A vita során az érdekelt felek kifejtették álláspontjukat, a Szépművészeti Múzeum pedig akceptálta valamennyi tartalmi elemét a kifogásoknak. Ennek világos oka volt, ezt sokszor kifejtettem: a Szépművészeti Múzeum egy olyan téren van, a Hősök terén, ami sokkal több, mint műemléki együttes, a magyar közgondolkodásban kultikus jellege van, sokan érzik úgy, hogy közük van hozzá. Itt csak úgy lehet változtatni, ha azt széles körű konszenzus övezi! Ez a konszenzus az eredeti tervek 2008 tavaszi bemutatása után alapvetően megvolt. A közvélemény elfogadta, nagyobb kritikai támadások nem érték. Majd ez a konszenzus megbomlott ez év elején, megváltozott a közvélemény egy részének hozzáállása. Erős kritika érte a bővítés két tartalmi elemét: a lépcsőn a bevágást és a bejárati kubust, ami üvegből és kőből épült volna a korábbi, tisztán üvegmegoldás helyett. Erre azt mondtam, hogy akkor térjünk vissza a legkorábbi állapothoz, legyen ismét légies üvegkubus – és egyben hagyjuk el a lépcsőbe történő bevágást. Erre kértem fel március közepén a tervezőt. A füst akkor szállhatott fel, amikor az Országos Tervtanács ezt a módosított tervjavaslatot megtárgyalta.
Ez már megtörtént?
Megtörtént. Az országos Tervtanács 2010. május 20-án megtárgyalta és jóváhagyta. Ugyanaz volt az opponens, mint két évvel ezelőtt, Skardelli György, aki akkor megfontolásra javasolta a kivitelezőnek és a tervezőnek a bevágás elhagyását. A megváltozott tervet most teljes támogatásáról biztosította. A Tervtanács egyértelműen megvalósításra javasolta az új terveket, és azt mondta, hogy a változás következtében a terv nem romlott, sőt, bizonyos elemeiben még javult is.
Ezzel egyetért az építész Karácsony Tamás is? Nem csorbult a terv építészeti koncepciója?
Karácsony Tamás kifejtette többször is, hogy itt kifejezetten a megrendelő kérését teljesítette. Ő továbbra is érvényesnek tartja a bevágás építészeti gesztusát. Nem is nevezte építészeti beavatkozásnak, ahogy fogalmazott, egyszerűen „bebillentette” a lépcső egy részét, ami azon a szakaszon nem felfele, hanem lefele vezetett volna. Nem kvalitás, építészeti érvénytelenség okán tértünk el ettől, hanem a Szépművészeti Múzeum tudomásul vette, hogy a közvélemény egy részének ellenállását itt a Hősök terén nem lehet nem figyelembe venni.
A hg.hu weboldalon volt egy szavazás a kapuépítmények három sajtóban forgó variánsáról, ahol a Botticelli-fejjel felturbózott első verzió volt messze a győztes (62%), az új verzió pedig csak 21%-ot kapott. Van-e helye még további vitának?
Nincs. A legelső terv nem is tudna megvalósulni, az egy koncept volt, sok műszaki szükségszerűséget nem tudott még figyelembe venni. A tűzoltóság által megkövetelt szellőzési technológiákat bele kell szerelni ebbe a kubusba, ami nem teszi lehetővé a puszta üvegfelületet: el kell benne rejteni egy szellőző technológiát. Karácsony Tamás ezt most úgy oldotta meg, hogy a technológiát tartó acélszerkezetet tükröződő üvegfelületekkel burkolja, így lesz teljesen üveghatású a felület. Sőt, van még benne egy csavar, amit talán jót is tett neki, a tükörrel borított acélszerkezet vizuálisan megidézi a Szépművészeti Múzeum oszloprendjét, sőt, nem csak a múzeumét, hiszen az oszlop mint látványelem a Műcsarnokban, a Millenniumi emlékműben is hangsúlyosan jelen van. Ez az oszloprend nagyon erős, de semleges, minimalista, kortárs gesztussal, üvegfelületekkel ismétlődik meg, és az üvegkubus egészében sem pusztán önmagát látjuk, hanem a tér, és annak lüktető élete tükröződik benne vissza. Ezt értékelte az Országos Tervtanács is.
Ha újra kéne kezdeni az egész procedúrát, a mostani tapasztalatokkal a hátad mögött, másképp csinálnál-e bizonyos dolgokat? Itt elsősorban a nemzetközi tervpályázat helyetti „meghívásos tervjavaslat kérés”-re gondolok.
Nagyon szerettem volna akár nemzetközi, akár hazai tervpályázatot. Úgy gondoltam, hogy nagyon jó lenne, ha ez működne, de ehhez nem volt elégséges időnk. Hihetetlen nehézkes és bürokratikus az EU-s finanszírozás eljárási rendszere, kötött volt a kezünk. De hozzá kell tennem, biztos vagyok benne, hogy ha nemzetközi pályázat lett volna, akkor annak a résztvevői sokkal merészebbek lettek volna, mint a jelenleg elfogadott tervet jegyző Karácsony Tamás. Az a kötelező alázat, amivel a legtöbb hazai építész nyúl a Hősök teréhez, nem lett volna meg, és a mostani fejlemények tükrében bizony könnyen megkérdőjeleződhetett volna annak kimenetele is, ami akkor a most helyi érdekű vitát nemzetközi térbe helyezte volna.
Nagyot szerettek volna álmodni a külföldi pályázók?
A térszint feletti, látható elemek biztos, hogy nagyon markánsak lettek volna, nézzünk csak meg számos most futó nemzetközi projektet, például Libeskind drezdai Hadtörténeti Múzeumát. Nem lett volna könnyű dolga a zsűrinek, ezt joggal feltételezhetjük. De még egyszer hangsúlyozom: a nemzetközi pályázati eljárásra egyszerűen nem volt meg az időbeli lehetőség. Viszont arra is felhívnám a figyelmet, hogy megtehettük volna, hogy azzal a Szécsi Zsolt jegyezte tervvel – amit eredetileg megrendelt a minisztérium – futtatjuk végig a megvalósítást. Ez teljesen jogszerű eljárás lett volna, ahogy ez több más EU-s projekt esetében meg is történt. Mivel azonban mindenképpen szerettem volna valamilyen versenylehetőséget biztosítani az építészeti elképzeléseknek, egyeztettünk az Építészeti Kamarával, ők adták a tippet.
Tehát ez a Kamara javaslata volt.
Igen. A Kamara akkori elnökének, Eltér Istvánnak a szakmai tanácsát kértük ebben a bonyolult EU-s eljárási folyamatban. (Később tagja is volt pályázatokat elbíráló zsűrinek is.) Kérdeztük tőle, hogy meddig lehet kinyitni a kapukat, mi az a lehetőség, ami az adott időintervallumon belül mégiscsak behoz egy pályázati elemet, és tanácsára ekkor körvonalazódott az ezt követően lebonyolított „tervjavaslat kérés”. Tartalmilag ez egy meghívásos pályázat, de jogi értelemben nem az. Erre volt lehetőség a rendelkezésünkre álló rendkívül rövid időszakaszban.
Minek volt köszönhető, hogy az építészeti tervpályáztatás után eltelt két csöndes év, majd ismét felvetődött a kérdés. Az Index.hu Földes András-féle tálalásában Ráday Mihály fúrta meg a Szépművészeti bővítését (utalva ezzel a február 22-i Népszabadság-cikkre) – ez igaz?
Tény, hogy ez az írás valamiféle fordulópontnak bizonyult. A cikk február 22-én jelenik meg, ezt követően elindul egy olyan, viszonylag egylátószögű, jelentős indulatokat felkorbácsoló tiltakozási hullám, amit érzékelve én március közepén azt mondom, hogy rendben, akkor áttervezzük a bejáratokat. Ebben a három hétben történt valami, a közvélemény körében elindult egyfajta „hólabda-effekt”. Ez tényleg a Ráday-cikkhez köthető. Ráday két évvel azelőtt is ellenezte a lépcsőbevágást, de abból nem lett médiaesemény, nem így reagált rá a közvélemény.
Mennyit tett hozzá ehhez az ICOMOS március 26-i nyilatkozata, ami szerint egy rossz átalakítás veszélyeztetné az Andrássy út és a Hősök tere világörökségi státuszát?
Az már később született, a mi döntésünket már nem befolyásolta. Én március 17-én nyilatkoztam a Magyar Nemzetnek a kritikai vélemények elfogadásáról és a bejárati elemek ennek megfelelő megváltoztatásáról. Akkor érzékelhető volt, hogy ez most egy széles körű, valós társadalmi elégedetlenség. Ezzel nem akartunk harcolni, mert a dolog nagyon hamar elkezdett volna másról szólni, mint ténylegesen a bővítés bejáratairól.
Az építészek leginkább a „gödör-szindrómá”-tól rettegnek, a félbemaradt budapesti kulturális beruházásoktól. A projekt most megcsúszott egy évvel, nem fog-e a fejlesztés kicsúszni az EU-s finanszírozási keretből?
2013-ig tart a mostani, hétéves EU-s költségvetési ciklus. 2012-re tervezzük az átadást, tehát bele fogunk férni ebbe a büdzsébe. Mivel 90%-ban az EU biztosítja a finanszírozást, a magyar költségvetés helyzete a projektet érdemben nem befolyásolja. A szükséges 10%-nyi hazai forrás, ami mintegy 400 millió Ft, több évre elosztva nem igazán jelentős összeg a tárca vagy a magyar költségvetés számára. Vagyis finanszírozási probléma nincs, az időkeretekbe jogszerűen beleférünk – nincs mitől tartanunk. Nem fog gödör tátongani, ráadásul az érvényes közbeszerzést elnyerő cég csak teljesítés-arányosan jut a pénzéhez. Ez garantálja, hogy a beruházás végig fog menni. Tehát ha meglesz az első kapavágás, akkor a szalagátvágás is meglesz.
És mikor lesz az első kapavágás?
A változtatásokkal módosítani kell a már megkapott építési engedélyt, utána tudjuk kiírni a közbeszerzési pályázatot, ezért úgy prognosztizáljuk, hogy valamikor jövő év legelején indulhat az építkezés. Vagyis körülbelül 8 hónapos csúszás lesz.
Ha már a pályázati rendszerről esett szó: felvetődött (egy cikk hozzászólásai között), hogy ebből a turisztikai EU-s támogatásból műemlékvédelmi felújításokra is lehetett pénzt kapni, például Sopron vagy Pannonhalma esetében. A bővítés helyett elindulhatott volna a rekonstrukció?
Nem indulhatott volna el. Felhívnám a figyelmet arra, hogy Budapest Budapesten, a közép-magyarországi régióban található. Ha valaki talál olyan EU-s pénzt a közép-magyarországi régióban, ami kimondottan műemlék-felújítási vagy kulturális célokat támogat, azt örömmel vesszük! A Szépművészeti nem kulturális, hanem turisztikai célú EU-s pénzekből nyert el támogatást. A turisztikai pénzekből pedig turisztikai célokat kell megvalósítani. Nem véletlen, hogy a közönség fogadása ilyen nagy szerepet kapott. De a terveket úgy sikerült megcsinálni, hogy nincs egy négyzetcentiméter sem, ami ne a múzeumügyet szolgálná. Az elmúlt 20-25 évben, a megváltozott közönségigényekre figyelemmel, a nyugati világ szinte valamennyi nagy múzeuma létrehozta már – vagy tervezi, hogy létrehozza – ezeket az új közönségforgalmi tereket: időszaki kiállítóterek, gyerekfoglalkoztatók, étterem, shop, előadóterem stb. (Ha megnézi az ember a Prado néhány éve átadott bővítését, szinte kísérteties hasonlósággal ezek a funkciók kaptak helyet benne.) Az új közönségforgalmi terek lehetővé tették, hogy turisztikai funkcióként is elfogadtassuk a bővítést. Magyarán: az eredeti épületben nem, vagy csak nagy kompromisszumokkal megvalósítható, a korszerű múzeumoktól a közönség által szerte a világon immár elvárt funkciókat sikerült egy új épületszárnyba kihelyezni.
Székely Miklós mondta az emlékezetes KÉK-esten, a Szépművészetiben, hogy létezik egy 2001-es, Mányi István által jegyzet terv, ami a Román Csarnok kiállítási csarnokká való átalakulásából valamint az épület alatti raktárak kialakításából állt. Előkerült az elmúlt években ez a terv?
Aki egy kicsit is ismeri a közigazgatás természetét, az pontosan tudja, hogy tervekkel mindig tele a padlás. Sosem ötletekben, hanem a rávaló pénzben van hiány. Nekünk is van egy benyújtott 15 milliárdos tervünk a minisztériumban a régi épület rekonstrukciójának folytatására. Az, hogy van egy terv, szóljon az 1, 2 vagy éppen 15 milliárdról, az önmagában még nem jelent semmit. A kérdés az, hogy lesz-e rá forrás!
Ez a 15 milliárd a muzeológusok által is sürgetett fejlesztéseket fedi?
Igen, ez egy legalább 10-15 éves projekt. És még akkor se lesz minden kész, bár ebben benne van a Román Csarnoktól a tetőcseréig sok minden. Magyarán: hogy ki mit álmodik meg és mikor, mit tart fontosnak az épülettel kapcsolatban – az fontos dolog. De hogy miképpen tud ez realizálódni és milyen ütemben – az legalább ennyire az. Az én fejemben a Szépművészeti Múzeumnak van egy ideális állapota, ami vélhetően húsz év múlva lesz elérhető. 15-20 év alatt lesz olyan helyzetben a múzeum, hogy összejöjjön az ehhez szükséges 15-20 milliárdos forrás. Vagyis minden évben, mai értéken számítva, átlag 1 milliárdot kell ahhoz kapnia a Szépművészetinek, hogy 20 év múlva kész lehessen. Hol van meg ehhez a forrás, hol van a lobbierő, amelyik ezt kiküzdi nekünk? Kíváncsian várom, hogy azok, akik most annyira aggódnak a Szépművészetiért, a Román Csarnokért, a régi épület felújításáért és petíciókat írnak alá a bővítés ellen, amikor majd tényleg lesz forrás a központi költségvetésben a hazai múzeumi rekonstrukciókra, kiállnak-e majd mellettünk hasonló lendülettel. Akkor majd kiderül, hogy a felhozott érvek csak fügefalevél gyanánt szolgáltak-e, vagy valóban a Szépművészeti rekonstrukciója iránti elkötelezettség nyilvánult meg az elmúlt hónapok történéseiben.
Mikorra lehet remélni az inkriminált Román Csarnok helyreállítását? És mire lehet majd használni?
Ne felejtsük el, hogy az a második világháború óta zárva van! Egy háborús pusztítás és hat évtized valamennyi felgyülemlett problémájának megoldását nem lehet mind egyetlen időpontban számon kérni. Ez teljesen abszurd. A megvalósítás csakis szakaszosan, egy hosszabb időtávlatban képzelhető el. A Szépművészeti rekonstrukciója a rendszerváltozás óta, azaz húsz éve folyik, és mint mondtam, reálisan közel ennyi idő szükséges a befejezéséhez is. A rekonstrukció üteme egy kérdés, de kérdés az is, hogy mire lehet majd használni ezeket a nagy, pompás tereket? Egy biztos: kiállításra nagyon nehezen. A Román Csarnok historizáló falfestése ellentmond minden korszerű kiállítási szempontnak, ami el akarja tüntetni a környezetet és a műtárgyra akar koncentrálni. Esetleg újra lehet éleszteni a historizáló teremben egy historizáló kiállítást, például a gipszgyűjteményünk egy részének kiállítását, némileg hasonlatosan a moszkvai Puskin Múzeum gipsz-másolati kiállításához. Ez még nincs kitalálva, se házon belül, se házon kívül, nincs kiérlelt konszenzus arról, hogy mire szolgáljon a körülbelül 3 milliárdért felújítandó Román Csarnok. De visszatérve az új épületszárnyra: azon túl, hogy megoldódik egy csomó közönségforgalmi probléma, a mostani nagy időszaki kiállítások terét, a Ión és a Pergamon Csarnokot (ahol a Botticellitől Tizianóig vagy a Van Gogh-tárlat volt) visszanyeri majd az állandó gyűjtemény. Ez nem kevés: 1200 négyzetméter. Itt szeretnénk megnyitni a 20. századi és a kortárs művészet állandó kiállítását, hiszen a Szépművészeti állandó gyűjteményének bemutatása jelenleg lezárul a 20. század elejénél.
Az állandó kiállítás nagyon hiányzó légkondicionálása mikorra várható?
Ez nem is hatvan, hanem száz éves probléma. A múzeum képtári részében soha nem volt légkondicionálás. Nem elromlott, hanem sosem volt.
Eredetileg voltak a Schickedanz-féle szellőztető aknák, amik az udvarokról szállították a hűvös levegőt a termekbe. Ezeket később bebetonozták.
A háborút követő felújítások óta ezek valóban nem működnek, ám hatásfokuk eleve rendkívül korlátozott volt. A légkondicionálás problémája évszázados, sőt több évszázados. A műtárgyak légkondicionálás nélkül élték át az elmúlt két-három-négyszáz évet. A világ vezető múzeumait tömörítő Bizot Csoport múlt hétvégi ülésén erről a kérdésről is tárgyaltunk. A nemzetközi múzeumvilág éppen most próbálja meg elkezdeni oldani a klimatizálás nagyon szigorú sztenderdjeit, megpróbálja lazítani és életszerűvé tenni azokat. A Régi Képtár teljes légkondicionálásnak megvalósítása több milliárd forintba kerül, ez része annak a 15 milliárdos csomagnak, ami ott van a minisztérium asztalán. Hogy mit kezd ezzel a kultuszkormányzat az elkövetkező öt-tíz évben, azt majd meglátjuk. Addig is egyedi megoldásokban kell gondolkodni, hogy a konkrétan veszélyeztetett műtárgyak esetében milyen beavatkozás lehetséges. (Például, a nagyon megviselt, gyönyörű Bronzinónk, a Vénusz, Ámor és a féltékenység úgy megy egy nagy firenzei Bronzino-kiállításra, hogy ők azt a saját pénzükön restaurálják. Egy évig ott lesz Firenzében és a világ legjobb reneszánsz restaurátor-műhelyében fogják rendbe tenni.) Általános megoldás nincs, amíg nem lesz sok milliárd a képtári termek klimatizálására!
Ha már a nemzetközi múzeumtrendek kerültek szóba: vannak muzeológusok, akik a nagy médiafelhajtással járó „blockbuster” kiállítások halálát jósolják.
Ezt nem tudom, honnan veszik. Jól hangzó mondat, hogy a blockbusternek, a megatárlatoknak bealkonyult, de példát kérnék. Hol? A világ melyik fontos kiállítóintézményében szorították ki a keveseket vonzó, szűkebb közönségréteget megcélzó kiállítások, teremtárlatok a nagykiállításokat? Hol rendeznek csak a keveseknek, ínyenceknek dedikált kiállításokat? Nem így van, a világ a diverzifikáció irányába halad már régóta. Egy magára valamit is adó múzeum természetesen nem csak blockbustereket mutat be, így az elmúlt években a nagy kiállítások mellett mindig is voltak a szűkebb közönséget megcélzó tárlatok a Szépművészetiben is. Legutóbb a Botticellitől Tizianóig mellett ott volt például a Parmigianino- és a Monokróm-kiállításunk stb. A szűk hozzáértői kört vonzó teremtárlatoktól a kamarakiállításokon és a közepes méretű tárlatokon át a nagy tömegeket vonzó blockbusterekig minden szerepel a Szépművészeti kínálatában, kurátorainknak és nemzetközi együttműködéseinknek köszönhetően ma már Európában is elismert, magas színvonalon. Missziónk része a nálunk még kevésbé ismert nagy nyugati mesterek bemutatása is, ezért lett Moreau– és Hodler-kiállításunk, sőt azt kell, hogy mondjam, hogy Magyarországon szemben mondjuk akár már Béccsel, egy Turner-kiállítás sem a blockbusterek közé, hanem a szélesebb körű megismertetés kategóriájába tartozik.
A művészettörténész szakma nem igazán ínyencségekre vágyik, hanem vastag katalógusokra.
A Botticellitől Tizianóig katalógusában nyolcvan művészettörténésznek az írása, katalógustétele szerepelt. A cél az, hogy a katalógus is európai színvonalú legyen, meg a kiállítás is, tartalmában és kivitelében egyaránt – legyen az akár kicsi, akár nagy. Ennek megvalósításában a Szépművészeti úgy hiszem élen jár idehaza. Az időszaki kiállítások és az ahhoz kapcsolódó tudományos munka színvonala mellett nagyon fontosnak tartom az állandó gyűjtemény mind intenzívebb bemutatását is. (Nem oly módon, hogy csak az legyen látható, mint most nyáron, amikor kényszerből nincs időszaki kiállításunk, a fejlesztési huzavona miatt.) Az egyik eleme az állandó tárlatok látogatottsága növelésének azok megújítása, amit a spanyol, az olasz és a modern gyűjtemény esetében az elmúlt években megtettünk, és ez most nyáron lesz esedékes a német és németalföldi gyűjteményi egységnél. A másik eszközt bizony épp a sok látogatót vonzó időszaki tárlatok jelentik, mivel az időszaki kiállítások belépőjegye automatikusan érvényes az állandó tárlatokra is. Ezért okkal feltételezhetjük, hogy a korábbi időszakhoz képest sokkal nagyobb tömegeket vonzó időszaki kiállítások látogatói közül sokan megtekintik az állandó tárlatot is. Állandó gyűjteményünk megismertetése szempontjából a harmadik stratégiai pont annak beemelése a nagy időszaki kiállításainkba, ahogy ez már az El Greco, Velázquez, Goyánál, a Géniuszok és remekművek sorozatunknál és számos grafikai kiállításunknál is kiválóan működött. De így volt ez a Botticellitől Tizianóig tárlatnál és így lesz ez a Caravaggiótól Canalettóig című nagykiállításunk esetében is. Aki az időszaki kiállításunknak az állandó gyűjteményeinkkel való kapcsolatát hiányolja, az meglehetősen ritkán látogat a Szépművészetibe. És még egy negyedik elem: ez pedig az állandó gyűjteményi anyagból válogatott önálló tárlatokkal való megjelenés szerte a világban. E téren megerősödött a jelenlétünk. Nem pusztán egyes műtárgyak kölcsönzésével (az mindig volt!), hanem állandó kiállításokkal a világ kiemelkedő fontosságú kiállítóhelyein. 2008-ban először volt önálló kiállítása a Louvre-ban a Szépművészetinek, most nyílik június 7-étől a moszkvai Puskin Múzeumban, szeptember végén pedig jön a valaha volt legnagyobb szépművészetis megjelenés a világ egyik legfontosabb képzőművészeti intézményében, a londoni Royal Academy of Artsban. De ugyanilyen fontos, hogy önálló tárlatokkal jelenjünk meg a vidéki magyar múzeumokban is, ami egy nemzeti közgyűjteménynek véleményem szerint elemi kötelessége, de erről a rendszerváltást követően a Szépművészeti egész egyszerűen elfelejtkezett, mígnem 2006-ban, a múzeum megnyitásának 100. évfordulóján újraindítottuk a vendégtárlatok rendezésének folyamatát. Meggyőződésem, hogy az állandó gyűjtemény prezentációja nem pusztán e százéves falak között kell, hogy értelmeződjön, hanem más hazai és külföldi kiállítóterekben egyaránt.
Az interjú második részében szó esik még mellimplantátumokról, a városligeti vurstliról, a Márvány Csarnokba vágandó ajtókról és a mai főbejárat sorsáról.