Most látható először Ausztriában a Kunsthalle Krems jóvoltából Paula
Modersohn-Becker (1876–1907) retrospektív tárlata, aki viszont annál
gyakrabban szerepel a széles nyilvánosság előtt német szülőföldjén. Már
rövid életében „lekörözte” szintén festő férjét, Otto Modersohnt, majd
teljesen meghódította az utókort. Helmut Schmidt ex-kancellárnak nyíltan
bevallott kedvence volt, így ez is hozzájárult közismertségének és
népszerűségének további emelkedéséhez.
A szigorú mércével mérő művészettörténészek úgy aposztrofálják, mint a korabeli francia modern törekvések átültetőjét, vagyis a német avantgárd előkészítőjét. Mintha előre megérezte volna korai halálát, csupán egy évtizedes munkássága alatt mintegy 750 festményt, ezer rajzot és tucatnyi rézkarcot készített. Paula Modersohn-Becker nagy méretű vásznain őszintén megfestette magánéletének meghitt pillanatait. A reprezentatív kremsi kiállítás katalógus-borítójára is felkerült háromnegyed alakos önaktja, ahol előrehaladott terhes állapotban látható, nyakában férjétől kapott borostyán nyakláncával, a címadása szerint házasságkötésük hatodik évfordulóján. Ez az 1900-as években a tabudöntögetések valóságos sorozatának számított! Akárcsak az olyan vissza-visszatérő motívumai, mint a meztelen kamaszlány, a ruhátlan anya ölében pucér gyermekével vagy a lógó mellű, felhúzott térdű, meglehetősen esetlen modell.
Paula Modersohn-Becker ugyanis nemcsak a valóság egyes motívumainak kiemelésében volt válogatós, de kíméletlenül őszintén festett, expresszíven lényegre törő foltokkal és vonalakkal, már-már a csúnyaság határait súroló komponálással és kolorittal. Az „érdesség” nemcsak az ecsetkezelésben nyilvánult meg. Csendéletein nem a hamvas gyümölcs vagy a harmatos virág a főszereplő, a finoman csillogó üveg, ezüst és porcelán körítéssel, hanem a földből kihúzott, majd csomóba kötözött sáros piaci zöldség, a kopott mázú paraszti cserépedényekkel, a durva szövésű vászon abroszon. Nőalakjainak kezében a jelképes virágok is jobbára a mezőről származnak, vagy legfeljebb a falusi kiskertekből valók, mint a gyorsan hervadó pipacs, a tömzsi menyecskevirág vagy az articsóka tüskés termése. Tájképein a jegenyesorok sáros szekérutakat kísérnek a szántóföldek között, a fejkendős, bő szoknyás öregasszonyok máktábla szélén gubbasztanak vagy kecskenyájat őriznek, gyerekeik kisebb testvéreiket cipelik kötelességből vagy jobb esetben a macskát nyúzzák. Szakállas-szemüveges férjét is délutáni álmában, kissé leesett állal és a feje fölé emelt karral örökítette meg, mindenféle beállítástól mentes, keresetlen pózban. Talán épp ez a titka „férfiasan markáns” piktúrájának.
A kiállítást kísérő katalógus tanulmányai a huszadik század egyik legjelentősebb festőnőjének tartják. Példaképei között említik Cézanne, Gauguin és van Gogh munkásságát, de az elsők között fedezte fel a múmiaportrék erőteljes kisugárzását, akárcsak a néger törzsi fafaragások frappáns formarendjét. Mindezekből a „hozzávalókból” a kiváló „háziasszony” leleményességével és bátorságával keverte ki saját „receptjeit” és hozta létre egyéni „főztjeit”, az utókorra hagyva jól felismerhető és senki mással össze nem téveszthető képeit. Festményein éppúgy, mint egyedi és sokszorosított grafikáin az emberi lét mélyen szántó elemzésével és annak koncentrált ábrázolásmódjával megteremtette a huszadik század modern prototípusait, követendő mintát adva későbbi utódainak.
Kunsthalle, Krems
2010. március 14. – 2010. július 4.