Ezúttal nem az előre elvárhatóan tipikusat, hanem épp az attól meglepően eltérőt szeretném kiemelni a Szépművészeti Múzeum május 12-éig tartó, A szépség vonalai – Francia mesterrajzok a Louvre gyűjteményéből címmel rendezett vendégtárlatáról.Czére Andrea kurátor bátorságát dícséri, hogy a helyszíni válogatáson ötvenöt alkotó nyolcvannál valamivel több műve közé mert belekeverni „a sorból kilógó” lapokat is a 17–18. századi grafikák gazdag tárházából. A rendezés során pedig tucatnyi fejezetbe osztotta, katonásan sorszámozta és alcímezte a jól áttekinthető, látványos kiállítást, amelyben a monokróm krétarajzokat lágyan lavírozott ecsetvonások egészítik ki olykor vegyes technikává, máskor pedig oldott akvarellek és színgazdag gouache kompozíciók oldják az időnként fenyegető monotóniát.
Már a legelején megragadott a lotharingiai iskolához tartozó manierista mester – Georges Lallemant – kerítőnőjének germános expresszivitása, miközben férfiasan bevallom, hogy Claude Vignon lányos arcú és nőies öltözetű Dávidját csak a címadása alapján tudtam beazonosítani. A Santa Marinella új kikötőjét építtető VIII. Orbán pápa rendelte a „római iskolás” Claude Lorraine „ipari táját”, miközben id. Pierre Patel úgy ábrázolt antik romokat, hogy sohasem járt Itáliában és Jaques Fouquiéres erdőrészlete patakkal olyan friss, hogy egy mai fiatalnak is becsületére válna. Charles Le Brun a kor szokása szerint férfi modellt alkalmazott a Szajna allegorikus nőalakjához, akit a vázlat három fázisában, fokozatosan alkalmazott „plasztikai műtétek” révén látott el egyre teltebb idomokkal. Épp ellenkező előjellel, annál páratlanabb viszont Antoine Watteau közismert, kecses női aktjai között egy durva izomzatú és szőrös férfitest modernül darabos ábrázolása. Miközben a párizsi királyi akadémián nem volt szokásos a kosztümös alaktanulmányok rajzolása, a római francia akadémián hosszú évtizedeken át dívott ez a gyakorlat, amint azt Pierre Subleyras egyházi öltözetbe bújtatott fiatal modellje is bizonyítja. Francois Boucher bájosan erotikus nimfája a korsóval önmagáért regél a rokokó túlfűtött érzékiségéről, miközben Jean-Honoré Fragonard konyhában űlő fiúcskája a macskával – a rusztikus fadézsa és a testes éjjeli edény között – ennek vaskos „földi mása”. Anélkül, hogy kevésbé ismert nevekkel traktálnánk az olvasót, az ital mellett csevegő vagy gyertyafénynél kártyázó arisztokrata társaság „pandantja” a török jelmezt viselő gitáros és az orosz szánok siklása a kucsmás-prémbundás-bocskoros muzsikokkal, netán a római Forum Romanumon legelő tehéncsorda hajcsárokkal, és a Saturnus templomának romjai között teregető mosónők, továbbá a commedia dell’arte kalapos-köpenyes groteszk harlekinjei a vásári forgatagban. A csíkos selyemruhát viselő dáma engem a francia impresszionistákra emlékeztet, a botra támaszkodó csokornyakkendős fiú meg angol portretistákra, miközben a realisztikus karakterfigurák sorát egy tatáros arcú, fejkendős parasztlány is gazdagítja az idealizáltan fátyolos-rózsakoszorús „bíder” polgárkisasszony mellett. Találó rendezői ötlet az egyik tárlatrészlet két szélén Christophe Huet természet után festett, naturalista vadkacsája vérbő gouache árnyalatokban, ennek szöges ellentéteként pedig Jean-Baptiste Oudry kiskócsagjának vérszegény krétakontúrjai a királyi botanikuskert dekorálására, amelyet a francia gobelinszövő műhelyben dolgozó flamand kollégája – Peter Boel – festményéről másolt le „egy az egyben”. Miközben az antikizáló görög-római csoportok mitológiai frízeinek reális parafrázisa Napoleon ünnepélyes bevonulásának tömegjelenete a párizsi városháza előtt, addig Jean-Jaques Rousseau: Julie, avagy az új Heloise című regényének egyik illusztrációja az ember és a táj vadromantikus ábrázolását előlegezi meg, míg a képzeletbeli sziklás táj a hídon áthaladó szénásszekérrel és az alatta sikló csónakkal már-már a szürrealizmus előfutára.