„1. A művész maga megkonstruálhatja a művet. 2. A mű legyártható. 3. A művet nem szükséges megépíteni. Mindhárom egyenlő és megegyezik a művész szándékával, mint ahogy a feltételek meghatározása a befogadón nyugszik, a befogadás pillanatában.” Az idézet a koncept-művész Lawrence Weiner 1968-as Declaration of Intent (Szándéknyilatkozat) című, 1968-as manifesztumából való. A meglehetősen nyakatekert megfogalmazás lényege, hogy a művész elveti a műalkotás tárgyi megjelenésének szükségességét, és a műalkotások értelmezésének felelősségét a befogadóra hárítja. A manifesztum a 20. századi Amerika legturbulensebb időszakában született, a vietnami háború elleni tiltakozások csúcspontján, a hippie mozgalom radikalizálódása, az Új Baloldal megformálódása idején, amikor a politikai és művészeti radikalizmus megtalálták egymást. A hippie tunyaságot, szellemi lustaságot elvető yippie-k a tüntetéseket happeningekké, gerilla színházi előadásokká transzformálták, a galériák, múzeumok zárt, a való élet felett lebegő világába pedig betört a politika és a „mindenki művész” egalitáriánus elve. Az „idea” fontosabb lett a tradicionális esztétikánál, a gondolat anyagi reprezentációja szükségtelenné vált. „A konceptuális művészetben az idea, vagy koncepció a mű legfontosabb jellemzője. Amikor a művész a művészet koncepcionális formáját használja, az összes tervezés és elhatározás korábban történik, mint a mű megszületése, a végrehajtás lényegtelenné válik. Az idea művészetet gyártó géppé válik”, írja Sol LeWitt Paragraphs on Conceptual Art (A konceptuális művészet paragrafusai) című, az Artforum 1967 júniusi számában megjelent összegzésében. Ugyanebben az időben a yippie-k, Abbie Hoffman, Jerry Rubin és társaik a „tett filozófiáját” hirdették, a tulajdonon, az anyagi javakon, a pénzen, kompetíción alapuló társadalmi berendezkedés helyett egy ideákon, együttérzésen, kooperáción alapuló társadalom létrejöttét szorgalmazták. Az 1942-es születésű Weiner számos médiumot használt: videót, filmet, audió felvételeket, grafikákat, szobrokat, installációkat készített, könyveket írt, performanszokat adott. A Whitney Múzeumban rendezett As Far As the Eye Can See című, 2008 február 10-ig látható, első retrospekív kiállítása kifejezetten a kronológia ellen dolgozik. Az egymás szomszédságában kiállított művek között gyakran évtizedek feszülnek. Láthatunk az 1960-as években készült munkákat, például a What Is Set Upon the Table Sits Upon the Table (Amit az asztalra helyeztek az asztalon van) című kőtömböt, aminek a faragását abbahagyta a művész, vagy egy szabadtéri installációját, amit futballozó fiatalok tönkretettek. Láthatunk az 1970-80-90-es években készített, szabálytalan alakú festményeket, bekeretezett linóleum, tapéta, padlószőnyeg darabokat. A múzeum falain, szabadon álló tablókon, gyufásdobozokon, szórólapokon, könyvek oldalaira írva,  önálló műalkotásként alkotott felíratok: szavak, mondatok, deklarációk, például: „Encased by and reduced to rust” (Rozsdával borítva és rozsdává válva), „Distorted by the assumption of direction” (Eltorzítva az irány feltételezése által), „accessible, subjective, and above all useful for a diverse audience” (elérhető, szubjektív, és mindenek felett széles közönségréteg számára használható). A szavak, mondatok a művész érintésétől, a kontextusukból való kiemeléstől szobrokká, festményekké válnak  – és fordítva. A modernizmus halálának lenyomatai ezek a művek, a felelősséggel gondolkodás, az „új terrorja” rövid periódusának végét, egyszersmint a posztmodern logikától és analóg fejlődéstől mentes, felszabadult, de a kontextushoz képest súlytalan korának beköszöntét jelzik.
Whitney Museum of American Art, New York