Museum of Fine Arts, Boston
Isten, szeretet és desszertek képezik a Domains of Wonder: Selected Masterworks of Indian Painting című kiállítás menűjét, szélsőséges hangulatok és erős ízhatások szellemi táplálékát. Már az előételtől jól laksz, s ha végigeszed a menűt, cukormérgezés terít le.
Az indiai művészek a rasa, az érzelmi ízlelés esztétikai konceptjének megfelelően, évszázadok óta a főzés szent tudományának terminusaival beszélnek a művészetről: azokat, akik kifinomult esztétikai ízléssel rendelkeznek, rasika-nak, connoisseur-nak, esztétikai ínyencnek hívják. A bostoni Szépművészeti Múzeumban most bemutatott 126 miniatűr festmény, válogatás a San Diego Museum of Art Edwin Binney III gyűjteményéből biztosan azonnali epikureust varázsolnak a kiállítás látogatóiból.
A felszolgált fogások között Isten az előétel, egy korai 15-ik századi, szövetre vízfestékkel festett Jain mandala formájában. A mandala egy túlzsúfolt égi város légifelvétele, lakótelepekkel és apró parkokkal, közepén a megváltó istenség trónol, feje felett temploma lebeg. A mennyei épületeken majmok ugrálnak, és a város legkülönbözőbb részein más, zöldszínű istenségek bukkannak fel, mint az oliva bogyók a salátában. Indiát hajlamosak vagyunk zarándokhelyekből összeálló, spirituális földrajzi entitásként látni, ahol egyszerre járunk a földön és az égen, ahol a szakrális és a profán folyamatosan keveredik, legerősebben a szeretetben. A délázsiai esztétikai konyha legfőbb jellemzője a szeretet-szerelem, amelyet a legváltozatosabb formákban készítenek és tálalnak. Az Isteni Szeretet-Szerelem legnépszerűbb hőse a kék bőrű, rejtőzködő természetű fuvolaművész, Krishna, aki arról híres, hogy egyszerre többtucatnyi szolgálólánnyal randevúzik, egyiküket sem zavaró, bájos hűtlenséggel. A kékszínű isten szerelmi zsonglőrködését egy 16-ik századi, The Sports of Love (A szerelem sportjai) című, Rajasthan-i miniatúrán tanulmányozhatjuk. Balzsamos őszi éjszakán Krishna tucatnyi szeretőjével fürdik a fák között kanyargó folyóban, amely úgy örvénylik, mint egy gazdag, keleti szőnyeg. Mindenki mosolyog a képen, még a partokon legelésző tehenek is. A festő tréfája: minden fürdőző nő azt hiszi, hogy az istent egyedül ő érdekli. A vallásos és hétköznapi életet nagyon finom vonal választja el Indiában, a szerelmi gyönyör és a megváltás élménye ugyanaz. Ez az életfelfogás teszi az indiai művészetet olyan fűszeres, komplikált szellemi konyhaművészetté. Sok kiállított képen a földi szerelem gyakorlatát láthatjuk: nő tombol a távollévő kedvese iránti vágytól, vagy meztelen uralkodó élvezi a masszőr-kommandótól kapott kiadós, erotikus masszázst. Néhány magányt kereső művész megpróbál eltávolodni a földi örömöktől. A Bijapur-i maharadzsa megrendelésére festett képen meditáló dervist, valószínűleg szufi szentet látunk. Sokszínű kelmékbe csavart figurája olyan síma, vonások nélküli, mint egy mangó, s noha nyitva van a szeme, tekintete befelé néz. Az indiai művészeket ugyan nem érdeklik a nyugati, keresztény művészetre annyira jellemző tragédiák, de a halál maga szinte minden képen jelen van, gyakran Hollywood-i effektusokkal megmutatva. Egy Mughal festményen a diszkoszával démonba metsző Krishnát látjuk. A festő tagadhatatlan kéjjel ábrázolja a fröcskölő vért, a kiomló beleket és a hasadó húst. Amíg az ember és halál viszonyában kevés tragikumot látnak az indiai művészek, az állatok halálát mélységes szimpátiával ábrázolják. A Mughal és Rajput festők az állat-ábrázolás magasan képzett specialistái voltak: képeiken veszett elefántok, sebzett szarvasok, haldokló himalájai fácánok kínlódnak. A vadászat a királyok sportja volt a régi Indiában. A 18-ik századi, Jiva nevű Udaipur-i festő egy tigris lemészárlásának fázisait 15 különböző képen mutatja.
A vörös húsokból megálmodott főételek után jönnek a desszertek. A kiállítás, mint az indiai konyhaművészet, páratlanul gazdag az édességekben. Ne feledjük, hogy a cukor-zukker-sucre-sugar szó a szanszkrit sarkar deriváltja. A Golconda-i Abdul Hasan szultán portréján az XXXL-es méretű, arany köntösbe burkolt, mosolygó uralkodó úgy néz ki, mint egy bonbon.
A kiadós szellemi vacsora után jön a takarítás, mosogatás. A Démonok vad tájban című Mughal festményen egy egész különítmény bíborszínű emberevő szörnyet láthatunk, akik mániákusan tisztogatják barlangjukat a hangyaként nyüzsgő embertömegtől. Egy másik képen rózsaszínű, oroszlántestű, elefántfejű, apró szárnyakat rezegtető lények hordái takarítanak embermorzsákat az istenek asztaláról.