Az idei salzburgi ünnepi játékok zenés rendezvénysorozatának vizuális háttereként ezzel a címmel látható tárlat október 12-ig a Museum der Moderne mönchsbergi részlegén. Festmények és grafikák, objektek és fotók, installációk és videók dokumentálják azt, hogyan fordultak szembe a 19. század polgári műveltségének zsenikultuszával, a klasszikus harmóniával és virtuozitással a 20. század avantgárd törekvései.
Az „ördög hegedűsének” is nevezett Niccolo Paganiniről vagy a pályafutása végén földsüket komponista Ludwig van Beethovenről készült korabeli karikatúrák az előfutárai a konzervatív értékrend megkérdőjelezésének. Az olasz futurizmus fiatal képviselői a melódia helyett a hétköznapi zajokat és technikai zörejeket részesítették előnyben. Umberto Boccioni fekete tussal és vörös temperával készítette 1912-es, absztrakt borítótervét Balilla Pratella: Musica futurista című kiadványához (magántulajdonból). Miközben a szalonpiktúra legfeljebb nagyestélyiruhás hölgyet ábrázolt a zongora mellett, a modern izmusok felfedezik a meztelen női test és a hangszer (főleg a cselló) közötti hasonlóságot. Ilyen erotikát sugároz Man Ray: Le violon d’Ingres (Ingres hegedűje) című 1924-es, fekete-fehér fotográfiája a turbános nő űlő hátaktjával (a vendéglátó intézmény saját fotótárából), amely – véletlen időbeli egybeesés folytán – a mi Szépművészeti Múzeumunk mostani „Lélek és test” elnevezésű nemzetközi fotókiállításának katalógus-fedőlapja is lett. A múlt század második felében, a fluxus-mozgalom keretében Charlotte Moorman csellóművésznő a színpadon is életre keltette ezt a fényképet. A sokoldalú alkotó Nam June Paik: Opera sextronique című kompozíciójának 1967-es ősbemutatóján ugyanis félmeztelenül lépett fel antropomorf hangszerével. Ám a történet ezzel még nem ért véget, mert a szaggatott festékcsíkokkal telepingált zeneszerszám okkersárga, krómzöld vagy kobaltkék változatát színes szitanyomatokon sokszorosították 1983-ban, 1994-ben pedig Nam June Paik színes offset-litográfiai ciklust készített ugyanerről a csellóról, felületén Charlotte Moorman különféle színpadi pillanatfelvételeinek montázsával, muzsikálás közben (mindkét multiplikált lap a Lentos Kunstmuseum Linz tulajdonából).
John Cage, a sokrétű és kísérletező kedvű amerikai performer folyamatosan a hangok valamint a színek és formák világának összevonására vállalkozott. A zene és képzőművészetek közötti közvetítő szerepe miatt számos kollégája dedikált művet a tiszteletére a továbbiakban, ezzel tovább fejlesztve a fluxus-művészet úgynevezett „kiszámított véletlenségének” elvét. 1959-ben Nam June Paik: Hommage à John Cage című kompozíciójában először fejlesztette ki akciómuzsikájának alapelvét, miszerint a spontán zörejek és zajok teljesen egyenrangúak a klasszikus hangokkal valamint a csend pillanataival. Szalámiszerűen szeletelt fel egy hegedűt Arman 1961-ben, aztán kékesszöldre mázolt deszkalapra montírozta és a szolmizálást idéző Dosilasolfamiredo elnevezést adta muzikális féldomborművének, amelyet most a Sammlung Lenz Schönberg kölcsönzött a salzburgi tárlatra. Wolf Vostell: Sara Jevo 3 Fluxus Pianos címmel Mercedes márkájú motorkerékpárt és zongorát kombinált egymással bizarr szoborrá 1994-ben (a művész saját kollekciójából). Ám a polgárpukkasztó provokációk sora ezzel még korántsem ért véget. Peter Sandbichler például 1996-ban hat különféle talpas kottatartót szerkesztett össze fémből és fából szerteágazó térplasztikává cím nélkül, csupán zárójelben közölt, angol megjegyzéssel („The Uniform of the Privat # 5”) – szintén a linzi Lentos Kunstmuseum anyagából. A legfrissebb termésből találomra kiragadva említhetjük, hogy Thaddeus Ropac, a jónevű helybéli és párizsi székhelyű kortárs galériás Cory Arcangel tavalyi, kettős videóját (A couple thousand short films about Glenn Gould) adta át párhuzamos vetítésre és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást..