Az Iparművészeti Múzeum a törött tetőcserepekből kortárs ékszereket készíttetett. Ereklyetartók, testszobrok, horgolt ékszerek. Egy ékszerpályázat margójára.
Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezt az írást személyes hangvételben, egyes szám egyes személyben írjam. Egyik szervezője és lebonyolítója voltam ennek a pályázatnak, így most kulisszatitkokat, egy–két tanulságot szeretnék megosztani mindazokkal, akiket érdekelnek az ékszerek, illetve az ékszerek helye a kínálat és kereslet, magas és alacsony, profi és amatőr, nyilvános és személyes keretrendszerben. (A győztesekről itt olvashat.)
Nehéz helyzet
A pályázati kiírás nagyon összetett volt: Az Iparművészeti Múzeum zöld és sárga, Zsolnay-mázas, de már törött, a tetőhöz használhatatlan cserepeiből kellett olyan ékszereket tervezni, amelyek kifejezik a Zsolnay örökséghez fűződő viszonyunkat és a hagyomány, emlék, illetve megőrzés 21. századi definícióit adják, a múzeum épületének meghatározó stílusát és motívumkincsét figyelembe véve. A cél egyfajta upcycling tárgy vagy tárgyegyüttes (az upcycling olyan újrahasznosítást jelent, ahol a tönkrementnél magasabb értékű vagy jobb környezeti megítélésű termék jön létre), amiket a múzeumi boltban kívánunk árusítani.
A korábban már tárgyalt kortárs, helyspecifikus souvenir design kritériumainak is megfelelő pályaműveket vártunk. Ez olyan jelentéstartomány, amit ékszerbe sűríteni nehéz, de inspiráló feladat lehet. Azonban ezt megnehezítette a tetőcserepek anyaga, a pirogránit (ami a Zsolnay gyár egyik nagy innovációja volt), a mesterségesen előállított gránit keménységű műkő. Köztudottan a gránit az egyik legkeményebb és legnehezebben megmunkálható kő, így ékszerekbe történő adaptálásához megfelelő technikai apparátusra van szükség.
Azt nem lehet állítani, hogy ez az anyag nem alkalmas arra, hogy ékszer készüljön belőle, hiszen értékesnek kétségkívül értékes. Bár egy ideje már alapvető, hogy az ékszerek értékét nem feltétlenül az anyaguk határozza meg. Készülnek ékszerek papírból, műgyantából, csokoládéból, műanyag flakonokból, textilhulladékokból, betonból is, és természetesen a legkeményebb kőből; gyémántból is stb. A gyűjtőkön és felhasználókon múlik, hogy milyen szándékkal és milyen alkalmakra viselik, hol állítják ki ékszereiket. Fel kell ismernünk az ékszerek kommunikációs tartalmát! A 21. század nem csak esztétikai, hanem aktívabb társadalmi szerepet és mélyebb tartalmakat is szán az ékszereknek, így ebben a pályázatban is számítottunk erre. Nem arra, hogy ezek a tartalmak direkt jelennek meg az egyes darabokban, hanem az ékszerek összessége mutatja a különböző megközelítéseket, ami sokat árul el a tervezők és kivitelezők, kézművesek és mesteremberek technikai és tartalmi felkészültségéről és lehetőségeiről. Ez tükrözheti számunkra a társadalomban megjelenő, különböző igényeket.
Sokszínű mezőny
116-an regisztráltak a pályázatra és mivel a jelentkezésnek nem volt feltétele a szakmai végzettség és még egy programajánló magazinban is megjelent, ezért tudtuk, hogy a legkülönbözőbb kreatív elképzelésekkel fogunk találkozni. Nem csak ismert designerek, hanem ötvös képzésektől, textileseken, szobrászokon és gyöngyfűzőkön át a formatervezőkig minden műfaj képviseltette magát. Ehhez társultak a különböző hobby műfajok, a drótékszertől a kiégethető gyurmáig, de a legkülönfélébb alkotói attitűdökkel találkoztunk a regisztráció során.
Sokak számára lehet elrettentő ez a sokszínűség, hiszen egy ilyen kontextusban nem érvényesíthető az a „magas” design koncepció, amit egy ideje az ékszer szakma itthon is képviselni igyekszik, és az önálló diskurzus megteremtésén fáradozik. Ez a spektrum, amit a pályázat befogott, sokkal inkább a kreativitás és művészeti tevékenység társadalomban megjelenő képének mutatója lehet. A kézműves-, a kézműves–iparművészeti- és a design vásárokon és weboldalakon is megjelenő és így keveredő fogalomrendszerben a különböző technikákkal és stílusokkal találkozunk, és úgy tűnik, hogy mindenre van kereslet. Ki-ki a saját ízlése, tudása és pénztárcája szerint vásárol ékszert, mert az ékszer jó reprezentációs kellék, ami mindig látható és kifejező. Egy ékszerről leolvasható a hangulatunk, gondolkodásunk, szabadságfokunk, a személyességről alkotott képünk, vagy szériák és tömegtermelés melletti voksunk. Az identitásunk kifejezője lehet, amivel a nyilvánosság elé lépünk, mindenki a saját nyilvánossága elé, ami sokat jelent.
A pályázat során is ezek az igények, minőségek és tartalmak jelentek meg olyan alkotók tolmácsolásában, akik a társadalom legkülönbözőbb csoportjait képviselik. A saját maguk által kialakított alkotói mechanizmusba és kommunikációs stratégiába építették bele azt a kollektív emlékdarabot, amit a Zsolnay kerámia és az Iparművészeti Múzeum teteje és kupolája jelent. Budapestről alkotott képünk meghatározó darabja ez a szecessziós palota, amely abban a korban, amikor épült, az akkori kortárs művészeknek és új elképzeléseknek kijáró minden akadályba beleütközött, minden kritikát megkapott és az is csoda, hogy elkészült. Lechner Ödön és Zsolnay Vilmos műve olyan mementó a mindenkori kortárs alkotók számára, amelyből érdemes egy darabot megőrizni és ennek érdekében érdemes volt ezt a pályázatot kiírni.
Lehet-e egy épületdarabot ékszerként viselni és ennek az ékszernek mi a legmegfelelőbb formája? Ezt szeretném most végiggondolni az általam választott munkák segítségével. A pályázatban nem voltak eredetileg meghirdetett kategóriák, de természetszerűen mégis kialakultak. Ezekből veszek sorra most hármat, olyan ékszereket és alkotókat is bemutatva, amelyek nem kerültek be a díjazottak közé, de segítettek a kategória kialakulásában, illetve a díjazott helyek limitje miatt szorultak ki, azonban a helyük ott van a legjobbak között.
Az ereklyetartók
Az ereklyetartók kategóriába azok a művek tartoznak, amik egy-egy törmelék darabot körbeépítve, beburkolva őriznek meg a jövő számára. Karsai Zsófia keramikus zen-érzetet keltő fekete kerámiája is úgy őrzi a sárga cserépdarabot, hogy az alig látszik, de érezhető, hogy olyan értékről van szó, ami a viselője számára fontos. Egy másik művész Grünfelder Judit a laboratóriumi eszközöket, orvosi műszereket idéző vékony átlátszó üvegbe úgy zárta be a kis törmelékeket, hogy azok valóban a tudományos vizsgálódás, a konzerválás hatását keltik. A kis üvegtüskék, amelyek megtartják a vizsgálat tárgyát, mégis kapcsolatot teremtenek a külvilággal.
Katona Barbara kitűzője az építkezésekről ismert rekonstrukciós hálóba burkolja a törött cserépdarabot. A múzeum sziluettjét adó ezüst drótra feszítette fel a hálót, ami azért is szimbolikus, mert a múzeum évek óta várja az elkerülhetetlen rekonstrukciót. Az építkezési háló és ezüst drót használata a cseréptörmelékkel a legmerészebb anyagtársítások közül való, mégis képviseli a 21. századi konceptuális vonalat. Barcs Melinda jelenleg Angliában él, ezért munkáját nem tudta zsűrizésre eljuttatni, de fontos itt megemlítenünk, hiszen szintén ereklyetartót készített porcelánból. Egy korábbi munkáját fejlesztette tovább, a letisztult forma és színvilág a Japán designt idézi. A porcelán és cipzár kombinációja pedig lehetőséget ad a további fejlesztésekre.
A testszobrok
A Cerative Group csoport név 4 szilikát művészt takar, akik az általuk választott tetőcserepek minden tulajdonságát kiaknázták a tervezés és kivitelezés során. A mázas és máztalan felületek arányát, az anyag robosztus természetét úgy kombinálták fával és kötéllel, hogy az a legkülönlegesebb oldalát mutatja a kerámiának és pirogránitnak. Olyan tárgyak ezek, amiket, ha nem viselünk, akkor plasztikaként bárhol megállják a helyüket a lakásban. A mágneses zármegoldás a fába építve pedig akár bútorokra emlékeztető objekteket is jelenthet, nagyon komplex élményt nyújtva. Nem csak látványra szépek ezek a tárgyak, hanem a tapintásuk is fontos és érdekes.
Laborcz Flóra szobrászként látott neki a pirogránit megdolgozásának, így kollekciója igazi kisplasztikai sorozat. A sárga és zöld mázak kombinációjával mesés medálokat hozott létre, színes fonott zsinórokkal. Kis ház a völgy tetején, madárkára emlékeztető sziluettek. Konvex és konkáv formái gondolkodásra késztetnek, átüt rajtuk az a kísérletező szemlélet, ami az anyagban rejlő lehetőségeket a szobrászi kifejezés eszköztárával egyesíti.
Szemereki Teréz keramikus a geometrikusra csiszolt cserépdarabokat a rá jellemző madármotívumokkal társította. A bronzszínű mázas kacsafigurákkal olyan kortalan és időtlen objekteket hozott létre, amelyek pont attól izgalmasak, hogy ékszer mivoltuk nem egyértelmű. A zsinórok esetlegesen fogják körbe a kisplasztikákat, és olyan érzésünk van, hogy maguk a medálok – mint tárgyak – bármikor kiszabadíthatók az ékszerfunkcióból, döntés kérdése. Ez az időtlenség és döntési szabadság, a két anyag direkt találkozása adja a tárgyakban való gyönyörködés lehetőségét, és ettől érezzük fegyelmezettnek és egyben szórakoztatónak is. Pinviczky Judit munkáiról már esett szó a férfi design kapcsán. Most szintén bőrfűzéssel kombinálta a cserép ékszerét. Ezáltal izgalmas, szoborszerű tárgyat hozott létre, amelyben a bőr festett felülete és a fonás struktúrája tartja meg a tetőcserép háromszög alakú részét. Ezt a lehetőséget többen használták sikeresen, hiszen itt a cserepeket körbevevő máz szépen és egyszerűen zárja le a széleket.
Demény Rozália, a pályázat egyik első helyezettje, karkötőt készített, amiben az ég a föld, a tűz és víz egységét sikerült megfogalmaznia, a világ egységét a négyzet és kör forma egymásban való megjelenítésével. A cserepek robosztusságát nem tüntette el, az anyag keménységét, a sárga és zöld mázat grafikus jellé alakította, beépítve egy kék plexi betétet, amik a kék műanyagon átszűrődő fény furcsa ragyogásával teszi könnyeddé a tárgyat. Ez a munka – mint a testszobrok mindegyike – túlmutat az ékszer fogalmán és a fogalmi és vizuális kísérleten túl technikailag is bravúros, hiszen keménysége miatt keveseknek sikerült átfúrni az anyagot. Az alkotó (grafikus!) részéről ez a teljesítmény feltétlenül kiemelkedő akkor, amikor az ékszertervezők nagy része nem vállalkozott az anyag megmunkálására, azonban, mint formatervezőtől nem idegenek a különleges anyagok.
A testszobrokra talán tényleg kivétel nélkül igaz, hogy minden szempontból szórakoztatóak, mind anyaghasználatukban, mind technikai megoldásaikban, elképzeléseikben és esztétikai szempontból is élményt jelentenek.
Horgolt ékszerek
Szöllősi Rita durva, viaszolt len zsinórból horgolta nyakékeit. A sokáig Iránban élő művész ékszereit áthatja a nomádság hangulata, aminek apró maradványait évek óta használja újra ékszereiben. Korábbi munkáiban több ezer éves üveggyöngyöket és perzsa ékszerek fém alkatrészeit használta fel, amelyeket iráni piacokon vásárolt. Most a Zsolnay cserepek darabjait horgolta körbe, koncepciója szerint azért ezzel az anyaggal, mert antiallergén. A 21. század egyik meghatározó keretrendszere az egészséges, környezettudatos gondolkodás. Egy olyan pályázatban, ami megfelel az upcycling fogalomrendszernek szintén fontos szempont, hogy olyan ékszerek is készüljenek, amelyeket azok is használhatnak, akik fémallergiában szenvednek – így a hordozó anyag többek között a textil. Ez olyan megközelítés, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Lehoczky Bözsi karkötője egyszerűségével ragadja meg a figyelmünket. A nagy sárga Zsolnay cserép kámeára emlékeztető formája vékony, finom tört-fehérrel van körbehorgolva egy olyan tárgyban, amelyben egy nagy gomblyuk fogja körbe a csuklónkat, hogy találkozzon a kerámiagombbal. A gomboló pántokkal kapja meg a nagy gombmedalion azt a keretezést, ami még jobban felhívja rá a figyelmet.
Nánai Bori ékszerkollekciójában is fontos a medál gomb funkciójának kialakítása, ami azért is egyértelmű, mert a horgolás olyan technika, amiben az esztétikai szempontok mellett a funkcionális és organikus lehetőségek kihasználása is szerepet kap. Színválasztása nagyon kifinomult, az okkersárga cseréphez pasztell, középkék fonalat választott. Munkáiban érezhető horgolás finom női minőségének tudatos kiaknázása és határainak kutatása.
Útban a jövő felé
Az említett kategóriák olyan többlettartalommal bírnak, amiket fontosnak tartottam bemutatni, mert az ékszerek helye és szerepe a 21. században, nagy változásban van. Vannak például olyan kialakult műfajok, amik itthon nem kapnak elég figyelmet és nyilvánosságot, mintha nem tudnánk változtatni az ékszerekről kialakult képünkön.
Ezek mellett természetesen szót ejthettem volna a porcelánművészekről, akik számára könnyebben ment a kivitelezés, vagy a kifejezetten souvenirnek készült tárgyakról (de erről majd legközelebb), a fémek különböző megmunkálásáról, arról, hogy amíg valaki elemi küzdelmet folytatott az anyaggal, addig mások milyen bravúrosan csiszolták meg milliméter pontossággal stb.
Bebizonyosodott, hogy a pirogránit használható és ékszerként viselhető lesz a jövőben. A széria mindenképpen limitált, hiszen egyszer elfogy a cseréptörmelék. Az elkészült és bemutatott pályázati anyagot érheti dicséret és kritika is, de mindenképpen érdemes elfogadnunk tanulságként azt, hogy csak azok küzdöttek meg a pirogránittal, akiknek fontos volt, hogy bekerüljenek az Iparművészeti Múzeumba, vagy fontos volt, hogy végre megmutathassák, amit tudnak, és ez a lelkesedés nem fedi feltétlenül a galériákból ismert tervezőket, ami érthető is, azonban mégis hiányérzetet kelt.
Most kiderült számomra is, hogy sokan vannak akik számára ez a kapocs a kultúrában való részvételre és nem sok lehetőségük akad megmutatni, hogy mivel foglalkoznak, keresik a csatornákat. Csak a hivatásos művészeken múlik, hogy egy névtelenül zajló pályázaton megméretik-e magukat és ezzel emelik a pályázat színvonalát. Én a magam részéről még több ilyen pályázati lehetőséget kívánok mindenkinek!