Fehér László egy ideje látszólag ugyanazt csinálja, az általa kialakított paradigmán belül maradva alkot, és nem keveset. De mindez nem értékítélet. Papírmunkák című kiállítása felületes pillantásra pusztán egy újabb „Fehér”: magas színvonalú munkák, hibázni nem tud, és értjük, de már ismerjük, megint a fekete-fehér redukció. Holott az isten, vagy épp az ördög a részletekben van. Mert Fehér László kicsit mindig másként csinálja – most is. Nagyon finoman, de ez éppen elég. Elég szép.
A Papírmunkák címmel kiállított, és a tárlathoz a Scolar által megjelentetett albumban közölt bővebb anyagot technikája köti össze: a hordozó most nem vászon, hanem papír, a hordozott részben tus és ceruza, részben guache, illetve pasztell. A munkák hátteréről az album előszavát író Anda Rottenberg szövegéből, és egy Fehérrel készült interjúból lehet tudni.
A háttér pedig részint a második világháború, a holokauszt, részint az ’50-es évek. A művész felesége családjának különböző szereplői tűnnek fel a képeken. Felesége apja, Geisler Sándor (a képeken Daddy), aki túlélte a budapesti gettót, majd részt vett a cionista mozgalomban is. Geisler Sándor felesége Kardos Éva, aki nyolc évesen megszökik, mielőtt még Auschwitzba deportálnák. Kardos Éva apja, aki túlélte a munkatábort, majd később, a háború után feleségül veszi Kerényi Juliannát, aki egy haláltáborból tér haza, ahol dr. Mengele kísérletezett vele. Julianna alig harminc kiló, tökéletesen reményvesztett, soha nem lehet gyermeke, mégis „megtörténik a csoda”, megszületik Jancsi, aki megmutatja majd Fehérnek azt a doboz ’50-es évekbeli családi fotót, ami alapján a művész dolgozni kezd.
Kilátó, 2014
A narratíva elegánsan és finoman, csöppet sem erőszakosan vagy tolakodóan lebeg a művek fölött, mellett, mivel azok minden előzetes tudás nélkül is működnek, befogadhatók. Fehér munkái eddig is jórészt fotó alapján készültek, de ennél az anyagnál szinte első látásra azonosítható, hogy családi képeket látunk, mégpedig az ’50-es évekből. A kompozíciók, gesztusok, mimika, a rekvizitumok, tárgyak, ruhák, bútorok nagy pontossággal kontextualizálják a kort. Még úgy is, hogy ott van a szinte a művész védjegyeként működő feketeség, a törlés vagy éppen a halál feketéje.
Fehér László, szokás szerint igen finoman töröl, vagyis lebegtet, mivel megsemmisíti, eltünteti ugyan a képek kontextusának nagy részét, de pontosan annyit hagy meg, amiből mégis felépíthetjük azt magunkban. Látjuk ugyan a sötétséget, az ásító űrt a figurák, alakok, alakzatok körül, de az emlékezetben, képzeletben mégis kitöltjük, benépesítjük az ürességet, a réseket, így igazából megsemmisítjük. Fehér képeinek befogadásánál így egy paradox mozgás jön létre. A befogadó a megsemmisítettet semmisíti meg, tovább a befogadásban, így eltünteti Fehér feketéjét. A művek sötétsége, bár az, ami, vagyis a halálra, a pusztulásra utal, az emlékezet működését is modellezi. Az emlékezet hézagalkotó- és kitöltő munkájára, a felejtésre utal, tehát valami pozitivitásra és vitalitásra, az élethez, továbbéléshez kapcsolódik. Felejtés, vagyis törlés nélkül nem létezhetnénk, nem létezne tudat, emlékezet.
Tökéletes emlékezet, ami minden részletet megőrizne, nincs. Továbbá minden emlékezet személyes emlékezet, így az emlékek, bár öntudatlanul narratívává fűzzük össze őket, és teljes történeteket alkotunk, valójában a semmiben, az űrben lebegnek, a mindig hiányzó részletek között. Pont úgy, ahogy Fehér képein az alakok.
Jancsi, 2014
Fehér egyik jellemző képtípusa az űrbe tekintő alak, a férfi, nő, gyerek, amint nekünk háttal, oldalt, korláton, mellvéden ülve kitekint a képből, nézi a semmit. Vagy éppen szemben velünk, de elnézve mellettünk, a mögöttünk vagy bennünk lévő semmibe néz, és emlékezni próbál. Vagy csak maga elé mered. A Papírmunkák képein meglehetősen sok társas, csoportos jelenetet látunk, egymásra boruló, egymás kezét fogó, csókolózó, egymásnak tüzet adó párokat, gyereket szülővel, vagy egyéb családi jeleneteket. Az anyag, bár formailag radikálisabb, tisztább a korábbi évek anyagánál – gondolok itt az erőteljesen redukált színvilágra, a ceruzára és a ceruzarajz által még feketébb tusfeketére –, és bár igen kopár, minimalista, mégis picit visszavesz a magány és elidegenedettség érzéséből, ami a korábbi munkákra jellemző volt. Nemcsak a rajz, a grafitceruza rajza puhább, az érzés is az.
A relatíve jól kidolgozott, tehát nem pusztán körvonalszerű alakokat megalkotó ceruzarajzban a puhaság mellett van valami tünékenység és befejezetlenség. A ceruza jellemzően a vázlatkészítés eszköze, ami alapján elkészül a végleges kép, a mű. Fehér képeinek puhasága és tünékenysége éppen ebből a befejezetlenség érzetből adódik. A figurák mintha épp csak kibomlanának, elkezdenének alakot ölteni a sötétségből, és nem tudjuk, mi lesz velük a későbbiekben, mi a „végleges” alak. A rajz mintha az emlékezet munkájára rímelne. Felmerül emlékezetünkben egy arc, egyszer így, másszor úgy, változhatnak a vonások, belső szemeinkkel korszakonként máshogy látjuk ugyanazt az arcot, testet, ezért van sokszor a rádöbbenés-érzés a valós ember, vagy egy fotó láttán: „én nem erre emlékszem”. Az emlékezet munkája folyton újrarajzolódó, változó alakok gomolygásából áll. Néha megszilárdul egy részlet, de később, évek múlva akár újra alakulhat. Az emlékezet munkája folyamatos alakulás, mert élet. Végleges csak a halál, a halál háttere, ami előtt mindez kibomlik.
Daddy a hegyen, 2014
A háttér pedig szénfekete. Hiszen az emlékek szereplői közül sokan már rég halottak. Fehér László feketéje ezekben a munkákban valahogy még feketébbnek tűnik, mint a festményeken, talán a ceruzarajz puhaságának kontrasztja miatt, de természetesen a tus feketéje a papíron egészen más, mint az olajfestéké vagy az akrilé. Ez valami fénytelen, matt, erős szívóhatású fekete. Inkább anyaghiánynak tűnik, mint valamely anyagnak, festéknek.
Fehér papírmunkái, bár az életmű vizuális paradigmáján belül maradnak, pici elmozdulásukkal, technikájukkal mégis jelentős és izgalmas mű-együttest hoznak létre. Megkockáztatom, számomra ez a fekete-fehér világ „a” paradigmatikus fekete és fehér, olyan finomsága, gazdag összjátéka és érzékisége van a ceruzarajznak, a tusnak és a papírnak, hogy képesek fölülírni, módosítani kicsit a korábbi munkákat.
Fehér László: Papírmunkák
2016. április 5 – május 5.