New York és környéke a George Maciunas által, a néhai AG Galériában szervezett első Fluxus esemény 50. évfordulóját ünnepli.
A Fluxus kerüli a közvetlen politikai szövetségeket és megnyilvánulásokat. A New York-i Grey Art Galéria kiállításának katalógusa összekapcsolja az irányzatot Marcel Duchamp „anartist” ideájával, amelynek nyilvánvalóan anarchista felhangjai vannak.
Körülbelül tíz éve hetente, kéthetente francia nyelvű emailt kapok Ben Vautier fluxusművésztől. Bár az első üzenetek megérkezése idején értesítettem Ben Vautier-t, hogy sajnos az én francia nyelvismeretem nem elégséges ahhoz, hogy leveleit megértsem, ezért kérem, hogy inkább angolul írjon, kérésem ellenére azóta is rendületlenül érkeznek a francia nyelvű levelek. Szeretném őket megérteni, mivel a művésznek rajongója vagyok, de sajnos nincs már időm a nyelvtanulásra. A leveleket – több száz érkezett – elmentettem, remélve, hogy egyszer majd valaki lefordítja őket.
Ben Vautier azon magyar művészekre hasonlít, akik kizárólag a saját, sehol a világon nem beszélt nyelvükön hajlandóak kommunikálni, mert – ahogy egyikük New Yorkban megfogalmazta – nem azt tartják fontosnak, hogy megértsék őket, hanem az, hogy kimondják mindazt, ami bennük feszül. Ezt a párhuzamot igazolja az a tény is, hogy többször írtam az elmúlt években Ben Vautier-nek, de egyetlen levelemre sem válaszolt, tehát esetében is nyilvánvalóan a manapság sajnálatosan elterjedt (korábban „Nagy Amerikai Monológ”-nak hívott), egyirányú, kényszeres kommunikációról, megállíthatatlan tudatfolyamról van szó.
Az 1970-es évek elején, amikor a hivatalos kultúrpolitika még a nyugaton már fél évszázada elfogadott absztrakt festészet békájának lenyelésével foglalkozott, Beke László ismeretterjesztő előadásokon mutatta be Budapesten a szabad világ művészetének legújabb irányzatait, köztük a Fluxust is. Engem kért meg, hogy az előadásokon olvassak fel részleteket fluxusművészek – köztük Ben Vautier – szövegeiből. Jókat nevettem a szellemes megfogalmazásokon, s Beke László előadásaiból értesültem, hogy évek óta magam is fluxus műveket hozok létre, amelyek közül néhány kísértetiesen hasonlított egyes nyugati művészek munkáihoz.
Például egy, az Ifjú Művészek Klubjában rendezett előadáson előre magnóra vett válaszokat adtam a közönség kérdéseire, nagyon hasonlóan John Cage egyik korábbi, nyugaton híres, Magyarországon akkor még ismeretlen performanszához. Így értettem meg, hogy a Világszellemet, az aktualitás érzékelését semmiféle határ, még a Vasfüggöny sem tudja megállítani. Aki éber (megszabadult az illúzióktól), ha barlangba zárják is, ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, mint az, aki minden, a világ aktuális állapotával kapcsolatos információhoz szabadon hozzájut.
Azt mondják, hogy az 1960-as évek a forradalomról, az 1970-es évek az anarchiáról szóltak, az azóta eltelt időszak pedig a devolúció, az egyre gyorsuló visszafejlődés jegyében telt, amit a slusszkulcsot lóbáló, mobiltelefonokba ordítozó, vagy visító majmok riasztó elszaporodása bizonyít. Az emblémákkal, ikonokkal, logókkal, képregény-világszemlélettel operáló popkultúrában elfogadottak ezek a megállapítások, hiszen 1968-ban jelent meg a Beatles Revolution, 1976-ban a Sex Pistols Anarchy in the U.K. című himnusza, az amerikai Devo együttes pedig az 1970-es évek közepén hirdette meg a Kent State University-n kidolgozott, általános visszafejlődést prognosztizáló jövőképét.
Míg a radikalizmus szitokszóvá változott a 21. századra a mindennapi életben, a forradalom és az anarchia együttélését toleráló művészetekben, különösen Amerikában egyre fontosabb témává, művészi attitűddé vált. Feléledt az érdeklődés az 1960–70-es években született radikális művészeti irányzatok, így a Fluxus iránt is. A művészek, kurátorok (talán tudatosan, talán nem), valószínűleg a saját, amorf, a végtelen jelenbe szorult korunkból való kiszabadulás lehetőségeinek történelmi párhuzamait keresik, vagy egyszerűen untatja őket a művészet spirituális szerepvesztése, ipari, kereskedelmi tevékenységgé, puszta dekorációvá silányodása.
A Fluxus – latinul „folyni”, „áramlani” – az illúzióktól mentes duchamp-i művészet-látás folytatásaként, az 1960-as években született, a művészet és az élet közötti határokat negligáló, mindmáig virulens nemzetközi művészhálózat. A „csináld magad” esztétikát kedvelő fluxusművészek előnyben részesítik az egyszerűséget a komplexitással szemben. A 20. század elején elindult Dadához hasonlóan a Fluxus anti-kommersziális és anti-art érzékenységet jelent, szakítást a piac-orientált művészeti világgal, vonzódást a művész-központú kreatív gyakorlathoz. Ahogy Robert Filliou fluxusművész írta, a Fluxus aspirációi gazdagságában, és a művészet-ellenességén messze túlmutató, pozitív társadalmi, közösségszervezői céljaiban különbözik a Dadától.
A fluxusművészekre a könnyen elérhető anyagok (talált tárgyak) használata és a kollaborációs készség jellemző. Nem ragaszkodnak ahhoz, hogy műveiket saját maguk készítsék el, hiszen munkáik lényege nem az anyag, hanem az idea. Ennél fogva nem fontos számukra a művek egyedisége, akár a sorozatgyártást is elfogadhatónak, kívánatosnak tartják. Könnyen lemondanak az autoritásról is: amikor Hajas Tibor engem és Halász Pétert felkért, hogy saját nevünkkel szignáljuk műveit, egyértelműen fluxus gesztust gyakorolt.
A New York University Grey Art Galériájában megrendezett Fluxus and the Essential Questions of Life című kiállítást átlengi Duchamp halhatatlan szellemének gondolatébresztő, a bennünk rejtőző felfedezőt bátorító jelenléte. Az ő Boîte-en-valise (1935–1941) hordozható mini-múzeuma jut eszünkbe a fluxusdobozok, George Maciunas Burglary Fluxkit-je és a rekeszeiben gondosan katalogizált különböző állati ürülékeket tartalmazó Excreta Fluxorum-a, Ben Vautier zsilettpengét, horgot és kötelet kínáló A Flux Suicide Kit-je, Larry Miller üvegszemet, krétát és kukoricacsutka pipát rejtő Orifice Flux Plugs-a, vagy Jack Coke Farmer’s Co-op Human Flux Trap-je láttán.
Ben Vautier God című, üres üvegét, Geoff Hendricks, 2 aRt traps, „A” című, festékes tubust kivégzett egérfogóját, Robert Watts, 10-Hour Flux Clock című decimális óráját és Female Underpants című szőrős bugyiját szemlélve hiányérzetem támadt: milyen tökéletesen illenének ide St. Auby Tamás Költőképző meggyfapipaszára, Hordozható lelkiismerete, és a többi, a kiállított művekkel nagyjából egy időben született fluxusművei, Molnár Gergely Plastic Ono-ja, Erdély Miklós Macesszal keményített férfiinge, Hajas Tibor street art és másolat munkái, számos más, a fluxus szellemiségében, Magyarországon, a bolsevik terror idején fogant alkotással együtt.
Az, hogy ezek a korszellemmel tökéletesen szinkronizáló művek nem ismertek a szabad világban, a bolsevik cenzúra betiltó szenvedélye mellett annak a ténynek is köszönhető, hogy az 1960–70-es évek élő művészetének – St. Auby Tamás/IPUT egyetlen ládában elférő Hordozható Intelligenciafokozó Múzeumán kívül – mindmáig nem volt méltó, összefoglaló kiállítása, noha ezeket az igen nehéz körülmények között létrejött, igen fontos műveket és alkotóikat korszakteremtőnek ismeri el a művészettörténet. Vajon mikor fog megszabadulni a rendszerváltás után hatalomra, döntési pozíciókba jutott művészettörténész, kurátor és intézményvezető generáció a hagyományok görcsös eltitkolásának késztetését eredményező kisebbségi érzésétől, groteszk, nevetséges, pitiáner, önsorsrontó Oedipus-komplexusától? Mikor szakítanak végre ezek a privilegizált, elkényeztetett, önkép- és önbecsüléshiányos fiatalurak és pályázattudatos ifjú sellő-hölgyek a „múltat végképp eltörölni” bolsevik vezéreszméjével?
New York University, Grey Art Gallery
2011. szeptember 9. – december 3.