Marina Abramović fáradhatatlanul dolgozik – a hírek szerint szerepelni fog a szentendrei Art Capital projekt központi kiállításán is –, javában készül a közelgő 70. születésnapja alkalmából a New York-i Guggenheim Museumban rendezendő partyra. Közben pedig már aprólékos gondossággal tervezi saját temetését is, amin három koporsó és három szertartás lesz – egy-egy Belgrádban, Amszterdamban és New Yorkban. A sajtó és a közvélemény egy része ezekben a hetekben mégis leginkább egy friss és egy most ismertté vált korábbi megnyilvánulásával foglalkozik – nem éppen egyetértő hangnemben.
A nagyobb port egy 1979-es naplóbejegyzése verte fel Ausztrália őslakóiról, az aboriginekről, ami a művész megjelenés előtt álló memoárja, a Walk Through Walls egy korrektúra előtti változatából szivárgott ki és a közösségi média igen gyorsan felkapta. A bejegyzés akkor született, amikor Abramović az 1979-es sydney-i biennálé után akkori párjával, Frank Ulay-jal együtt hat hónapot töltött a Nagy-Viktória-Sivatagban a Pitjantjatjara törzzsel. „Az aboriginek nemcsak a legöregebb faj Ausztráliában, hanem a legöregebb az egész világon. Úgy néznek ki mint a dinoszauruszok” – írja, majd így folytatja: „Amikor először találkozol velük, erőt kell venned magadon. Nyugati szemmel nézve borzalmasan néznek ki.” Ez persze sokaknál kicsapta a biztosítékot.
Marina Abramović, fotó: Remi Chauvin/MONA, forrás: theguardian.com
Pillanatok alatt megszületett a #TheRacistIsPresent hashtag, utalva a művész emblematikus The Artist is Present című performanszára. Katie West aborigin művész például „a gyarmatosítás folytatódó hatása tökéletes példájának” nevezte Abramović szavait, s mások sem takarékoskodtak a „rasszista” minősítéssel. A kritikákra Abramović a Facebookon reagált, hangsúlyozva, hogy az idézetek emlékiratainak egy korai, korrektúra előtti változatából származnak, és kezdeti reakcióit rögzítik az aboriginekkel való első találkozása után. Megjegyzései nem tükrözik azt a megértést és nagyrabecsülést, ami a világukban történt elmélyedése során alakult ki benne – hangsúlyozza, majd így folytatja: „A Pitjantjatjara és Pintupi törzsekkel töltött idő olyan tapasztalat volt, amely átformált engem, mély és kitörölhetetlen hatással volt egész életemre és művészetemre”. Abramović egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy az inkriminált passzusok a memoár végleges változatában nem fognak szerepelni.
A másik kijelentés, amire sokan felkapták a fejüket, a Der Tagesspiegel című, Berlinben megjelenő német napilapnak adott július 25-i interjúban szerepel. Ebben az egyébként is rendkívül érdekes interjúban a művész őszintén beszél három abortuszáról, melyek indokául azt hozza fel, hogy ha gyereket vállalt volna, akkor meg kellett volna osztania testének korlátozott energiáit, ami munkássága szempontjából katasztrófa lett volna.
Hozzátette, hogy szerinte a gyerekvállalás az oka annak, hogy a nők kevésbé sikeresek a művészetben, mint a férfiak. „Sok a tehetséges nő. Miért kerülnek mégis férfiak a fontos pozíciókba? Nagyon egyszerű: ott a szerelem, a család, a gyerekek – mindezeket egy nő nem akarja feláldozni” – mondotta. Érdekes módon az olvasóknak nemigen tűntek fel ezek a gondolatok, a kommentárok inkább az interjú más részeivel foglalkoztak. A művészeti folyóiratok viszont elsősorban ezt emelték ki – többnyire rosszallólag – a művész által elmondottakból, példákkal is cáfolva azt a vélekedést, hogy a gyermekvállalás és a sikeres karrier kizárnák egymást.
