A magyarországi és a romániai műkereskedelem közelmúltjáról és jelenlegi helyzetéről rendezett egynapos konferenciát a Műcsarnok a budapesti Román Kulturális Intézettel karöltve.

 

 Az apropót az intézményben július 1-ig látható Európai utasok című kiállítás adta, mely az ezredforduló utáni kolozsvári művészet bemutatására vállalkozott. A kerekasztal beszélgetésekre 11 romániai kurátor, galerista, műgyűjtő, művészeti intézményvezető érkezett, kicserélni tapasztalatait a magyar szakemberekkel.
 Egy ilyen nap jószerivel csak arra elegendő, hogy felvillanjanak a témakörök, amiket érdemes lenne tovább boncolgatni. A fő kérdések és a különbségek így is kirajzolódtak. A magyarországi műtárgypiac korábban kiépült, mint a romániai, hamarabb felfutott, az elmúlt 3-4 évben (nagyjából 2008 óta, amit mi itthon a válság számlájára szoktunk írni) viszont ijesztően megtorpant. Ezzel szemben a későbben induló románok igen hamar a nemzetközi piacokat célozták meg, egyértelmű sikereket értek el olyan területeken, ahol mi még csak a kapukat döngetjük, és a belföldi nyilvános aukciókon elért eredményeik is ugrásszerűen nőttek. A román INDEX Artmark adatai szerint a 2008-as 2,5 millió eurós forgalom 2011-re 13,7 millió euróra nőtt, mindez azokban az európai válság által nehezített években, amikor nálunk látványos visszaesés következett be – igaz mi már egy magasabb, évekkel korábban beállt szintről estünk vissza. Magyarországon három nagy galérianyitási hullám volt: először a puhuló Kádár rendszerben, a nyolcvanas években a BÁV becsüsei kezdték, a kilencvenes évek közepétől jött a mai középgeneráció, végül 2003-től egy teljesen új társaság. Ők már nem az előző rendszer értelmiségéből nőttek ki, inkább a gazdasági, pénzpiaci területhez kötődnek, közgazdászok, jogászok üzletemberek. Galériáik a legfiatalabb művészeket képviselik, új médiumokkal is foglalkoznak, a konceptuális munkákra fókuszálnak, egyedi arculatot és profilt akarnak létrehozni, gyakorta tőkeerősek is. Mostanra megtört a lendület, a következő két évben fog kiderülni, ki tud talpon maradni.Ezzel szemben Romániában gyakran maguk a művészek hozták létre a galériákat, ez meghatározta attitűdjüket is. Erős bennük a függetlenségre törekvés, a szabadságvágy, ami őszinteséget generált, jobban mernek reflektálni a világunkra. A román művészek és galeristák nem féltek felvállalni a közelmúltra, a politikai környezetre való utalásokat, nem ijedtek meg a nyugati világ fejében élő sztereotípiáktól, sőt időnként felerősítették, játszottak vele. Mindez egyik oka az art faireken és biennálékon elért sikereiknek, mert ez a tematika megkönnyítette a külföldieknek a művek befogadását.

 Mihai Pop, a nemzetközileg elismert, kolozsvári és berlini székhellyel is rendelkező Plan B galéria vezetője is eredetileg festészetet tanult. Itt, a Műcsarnokban azt emelte ki, hogy a bel- és külpiacok alapvetően különbözőek egy közép-kelet európai galéria esetében. A belföldi piac, a hazai ( román vagy magyar) viszonyok között meggazdagodottakhoz szól, jellemzően nem lehet bevonni a rendszerváltás előtti korszak művészeit. A Plan B kezdettől a nemzetközi színtérre koncentrált, a kinti sikereket igyekeznek most belföldön is meglovagolni. Pop szerint a nemzeti művészet meghatározása nem feladata egy ilyen galériának, amelynek elsősorban a nemzetköziségre kell reflektálnia. Örül, ha román gyűjtők vásárolnak nála, de nem tenné rájuk ezt a nyomást, hazafias kötelességként. Pop meggyőződése szerint ma már nemcsak visznek, hazafelé is hoznak. Sikereket, pénzt, de ami a legfontosabb: új értékrendet, világlátást. A Plan B művészeinek sikere – például Cantoré, aki bejárta a világot – frissítőleg hatott vissza a nemzeti kultúrára. Az állami támogatásokról is esett szó, főként a magyar galériások kifogásolták a magas adókat, a jóváírások, támogatások hiányát. Egyes intézményvezetők, kurátorok viszont úgy vélekedtek, lobbizni kell, de nem szabad a törvények megváltozására várni, a nemzetközi színtér felé nyitással ennek csökkenne a jelentősége, ez a következő, elkerülhetetlen lépés. Ám a legfontosabb állami feladat a kortárs művészet értékként való elfogadtatása. Nem feltétlenül a pénzhiány a gond, vannak tehetősek, akik nem sajnálnak 5 millió forintot egy design bútorra, de 1 milliónál többet nem hajlandók fizetni egy festményért. Sokat segítene, ha a köznevelésben nagyobb hangsúlyt kapna a vizuális oktatás. De addig is – és ebben a román és a magyar hozzászólók mind megegyeztek – a műkereskedelem szereplőinek fel kell vállalniuk a saját vásárlói piacuk képzését. Mert a legnagyobb gond mégis itt van, kevés a vásárló és nincs olyan mecémás, akinek nagy gondolatai lennének egy kis piacon.