Minden csoda három napig tart. A katasztrófák is csodák, az érintettek tragédiaként, a média urai haszonforrásként élik meg őket. A szigetországot 2010. január 12-én megrázó, több százezer halottat eredményező, egymilliónál is több otthont romba döntő földrengés még nagy médiafigyelmet kapott.

A szigetre 2010 novemberének első napjaiban a Tomas nevű hurrikán csapott le, a szélrohamok és áradások – különösen vidéken – elpusztították a földrengés által megkímélt otthonok nagy részét. Nem sokkal a hurrikán elvonulása után kolerajárvány tört ki a szigeten, amely eddig már több ezer embert ölt meg. Mivel a külföldi segélycsapatok (valószínűleg nepáli katonák) által behurcolt és a helyi higiénés viszonyok miatt gyorsan terjedő járványt nem lehet kontrollálni, valószínűleg emberéletek tízezreit, ha nem százezreit követeli majd a következő hónapokban. A földrengés még nagy hírnek számított, a hurrikán pusztításairól és a kolerajárványról már alig tudósítottak a televízió állomások.

 

Ami sok, az sok. Ennyi egymás után következő rossz hír egyetlen elátkozott zugából a világnak már érdektelen a hírszerkesztők számára. A tévékamerák előtt nagy fanfárral bejelentett nemzetközi pénzsegélyeknek csak töredéke érkezett meg eddig a katasztrófák sorozata sújtotta szigetre, a megérkezett, a helyzet lényegi változtatására nevetségesen kevés pénz nagy részét a helyi korrupt kormányhivatalnokok ellopták. Az összedőlt házak romjainak eltakarítása mindmáig nem történt meg, az újjáépítésükről nem is beszélve. A romok alatt holttestek tízezrei rohadnak a párás, trópusi hőségben, nem kis mértékben hozzájárulva a kolerajárvány gyors terjedéséhez.

Korábban már többször tudósítottam Haitiról az Artportálon (Élet, halál, karnevál, 2010; A szomszéd háza – Haiti, 2010; Mentik a menthetőt, 2010) és más orgánumokban (Porevők – Irodalmi Jelen, 2009; Krik? Krak! Haiti fekete lengyelei – Élet és Irodalom, 2010; Beszélgetés Haitiról Ránki Júliával, MR1, 2010; stb.). Többször jártam a szigetországban, amelyet szép új világunk valósága szimbólumának tartok. Haiti történelme, lakóinak mai sorsa pontosan mutatja az igazát tűzzel-vassal terjesztő európai szellemiség globális diadalának hatását világunkra.

 

Haitin az európai hódítók megérkezése előtt paradicsomi állapotok uralkodtak. Vadállatokban, pillangókban, szépséges virágokban gazdag esőerdők adtak otthont az őslakos, mára teljesen kiirtott, békés taino indiánoknak. A kristálytiszta folyók, patakok és a környező tenger halaktól és más vízi állatoktól nyüzsgött. A szigeten ma már alig él néhány fa, gyakorlatilag egyetlen, összefüggő szeméttelep és tömegsír. A tengert műanyagszemét és olaj borítja.

Haiti útjaimon gyűjtöttem a helyiek zenéjét, kutattam múltjukat, művészetüket, vallásaikat, szokásaikat. Minden nyomorúságával, mérhetetlen szenvedésével, véres múltjával, hullaszagú jelenével, sötét jövőjével együtt magaménak érzem Haitit, közeli rokonaimnak az ott élőket és az elpusztultakat. Pénzem, politikai hatalmam nincs, hogy támogassam őket, egyedül művészetem eszközeivel segíthetek valamennyire a sorsukra irányuló figyelem fenntartásában. Haiti Requiem címmel videó-mű készítésébe kezdtem, amely remélhetőleg még ebben az évben megtekinthető lesz az Artportál videó szekciójában. Ezt az írásomat a videó munkában felhasználásra kerülő vodoun (voodoo, vodon, voudou) vallási szimbólumokkal illusztrálom.

 

A vallások, így a vodoun is az emberi psziché megnyilvánulásaiként érdekelnek. A nyugat-afrikai eredetű haiti hitrendszer az ősi törzsi vallás és a kereszténység a helyi múlthoz és mai körülményekhez alkalmazkodó amalgámja. Mint a többi Karib-tengeri szigeten kialakult, főleg a helyi fekete és kreol lakosság körében népszerű vallás – a kubai santería (Regla de Ocha), palero és abakuá, a Puerto Rico-i santerismo, a jamaicai obeah és myal, a Martinique és Guadeloupe szigetein gyakorolt quimbois, a Trinidad és Tobago szigetlakói között elterjedt orisha-shango, vagy a brazíliai candomble, umbanda, xango és batique, a vodoun is kényszer hatására született.

A szeretet és tolerancia Istenének nevében hódító, gyilkoló és uralkodó európai keresztény gazdáik nem engedték a szigetekre hurcolt afrikai rabszolgák millióinak őseik vallásának gyakorlását. Hogy rabtartó-cenzoraik figyelmét kijátszák, az afrikai istenségek nevét behelyettesítették keresztény szentek neveivel, illetve átvették és a maguk képére formálták a keresztény rituálékat és templomi énekeket. Jellemző példája ennek a megoldásnak a częstochowai Fekete Madonna beépülése a vodoun Pantheonba (erről a korábban már említett Krik? Krak! Haiti fekete lengyelei című írásomban értekezek részletesen).

Ahogy azt az Artportálon nemrég megjelent A peóniák titkos élete és a geometria politikája című tanulmányomban kifejtettem, szerelmese vagyok a geometriának. A vodoun istenségeket – loákat – reprezentáló szimbólumok ebből a szempontból is érdekelnek. A nyugat-afrikai ősökhöz hasonlóan a vodoun haiti gyakorlói is a rendelkezésükre álló anyagokból és eszközökkel készítették szimbolikus szobraikat és geometrikus szimbólumaikat. Nem voltak eszközeik a kőfaragáshoz, bronzöntéshez és festéshez, ezért a szobrokat fából, használati tárgyakból állították elő, a rajzokat agyaggal, csirkevérrel, mésszel rajzolták falapokra, állati bőrökre. Nem katedrálisokat építettek, hanem egyszerű szent helyeket, apró oltárokat alakítottak ki.

Az istenek, az imák általában csak a gazdagokon, szerencséseken segítenek. A római pápa imádkozott ugyan Haiti nyomorultjaiért, de egy komolyabb, közvetlenül az érintetteknek átadott pénzsegély a Vatikán degeszre tömött kincstárából (az egyházi állam Európa második legnagyobb devizatartalékával rendelkezik) biztosan eredményesebb lett volna. És hiába imádkoztak Haiti elesettjei vodoun isteneikhez, azok csak a főváros, Port-au-Prince Vodoun Múzeumát védték meg a földrengéstől. Mindez persze semmit sem von le a keresztény és vodoun vallási művészet produktumainak szépségéből.