Az isztambuli beszámoló első része itt ért véget:
A The Channel (kiállítási szekció – a szerk.) azon túl, hogy a Boszporusztól az agyi neuronok elektromos aktivitásáig számos asszociációra enged következtetni, spirituális szintézist hivatott teremteni a gondolatformák, a természettudományos kutatások, valamint a modern és a kortárs művészeti alkotások között. Ennek egyik leglátványosabb, ugyanakkor legérzékenyebb példája Richard Ibghy és Marilou Lemmens kanadai alkotópáros A próféták című installációja volt. A fából, műanyagból, drótból készített apró törékeny diagram-objektjek, gazdasági adatok vizuális info-modelljei akár egy míves, kreatív gyerekjáték elemei is lehetnének.
Az isztambuli olasz iskola udvara
(A szerzők fotói)
A tudományos felfedezések és kísérletek érthető modellezése az oktatás egyik örök kihívása. E szempontból a patinás egykori görög iskola és a ma is diákzsivajtól hangos, elit olasz iskola telitalálat a helyszínválasztást illetően – utóbbi mozitermét pedig akármelyik pesti művészmozi megirigyelhetné.
Esra Ersennek az itt bemutatott A Possible History I-II filmjei akár dia oktatófilmnek is beillenének. A történelemóra témája az Oszmán Birodalom bukását követő bolgár és török nemzetállamok kialakulása. Míg Ersent a nemzeti mítoszokból kreált történelemkép konstruálása foglalkoztatja, a görög iskolában Michael Rakowitz több termet betöltő installációjában egy történelmi ellen-narratívát épít fel. Isztambul nagypolgári magán – és középületei örmény épületszobrászok keze nyomát viselik magukon. Rakowitz poétikus című (The Flesh Is Yours, The Bones Are Ours), állati csontokból, műtermi gipsznyomatokból, archív feljegyzésekből összeállított installációja az egyik híres örmény mester és török tanítványa történetén keresztül nemcsak az örmény szellemiség egy darabkájának átörökítődését követi nyomon, de az anyaghasználatnak köszönhetően áttételesen utal az örmény népirtásra is.
Michael Rakowitz: The Flesh Is Yours, The Bones Are Ours
Az Arterben pedig, ahol a nyüzsgő Istiklal Caddesi után olyan érzésünk támad, mintha valami búvárharangba kerültünk volna, egy norvég matematikus, Carl Størmer alakja került a középpontba. Mégpedig azért, mert Størmert rabul ejtette az északi fény. A jelenség magyarázatára egy matematikai elméletet is kidolgozott, ám lelkes amatőr fotósként nemcsak elméletben akarta megragadhatóvá tenni a fényt, hanem a fotó segítségével a fényhullámok láthatóvá tételével kísérletezett.
Carl Størmer eszközei és maga a kutató
A fotópapíron rögzült absztrakt formák pedig nemcsak a biennále több helyszínén – az Arterben is – szereplő teozófus, szabadkőműves Annie Besant „elgondolt formáival” mutatnak rokonságot, de az egy emelettel feljebb kiállított Christine Taylor Patten munkáival is, aki természetesen nem véletlenül került éppen ide. A művész az Új-mexikói hegyvidéken él, ahol 1998 óta „a dolgok létrejöttét” rajzolja meg kb. 10×10 cm méretű tollrajzain. A Micro/macro sorozat darabjai mind szellemi, mind formai síkon kapcsolódnak a norvég csodabogár fotókísérleteihez. Láthatóvá tenni a fényt ugyanolyan abszurd és romantikus kísérlet, mint papírra vetni az időt, a teret és a dolgok születését.
Christine Taylor Patten: Micro/macro
A kiállítótérben mégis működik. A tudomány aktuális állásának vizualizációjára irányuló, nagyrészt a 19.-20. század fordulóján jelen lévő törekvések valahogy megtalálják komplementerüket a melléjük, köréjük helyezett művekben, Bakargiev nem is tagadja, hogy szereti az esztétikai, formai párhuzamokat, vagy, fogalmazzunk így: szereti az esztétikumot. Ezért is van sok, az érzéki aspektus fontosságát is felvállaló munka a biennálén.
Ám mindezek szinte elfelejtődnek, ha az ember a „külső“ helyszíneknek szenteli a figyelmét, márpedig nem nagyon tehet mást. Az elmúlt évek biennáléinak „barnazónás” területhódításai után Bakargiev új (vagy talán nagyon is klasszikus) vizekre evezve arisztokratikus, nagypolgári miliőbe helyez számos műalkotást. Luxusszállodák, villák, magánjachtok fogadják be a kortárs művészetet, amire, valljuk be, az utóbbi években nemigen akadt példa. A helyszínek közti távolságok pedig nem elhanyagolhatóak, a biennále-látogatás egyet jelent a folyamatos úton levéssel, kereséssel és lemondással, mert bizonyos helyszínek egyszerűen nem elérhetőek.
Pierre Huyghe Márvány-tengerbe süllyesztett munkája például, amit a művész a halhatatlan medúzáknak ajánlott. A műhöz közeli Sivriada szigeten 1911-ben halálra éheztették a városban összefogdosott, majd a szigetre szállított kóbor kutyákat Isztambul modernizációjának jegyében. Ez az aktus aztán a későbbiekben elválaszthatatlanul összekapcsolódott az Oszmán Birodalomban végbement 1915-ös örmény genocídiummal, szimbolikusan annak előzményeként értelmezték.
Hyughe munkája azonban nem reflektál a szigeten történtekre, illetve, ki tudja, mire reflektál? Hiszen senki sem látta.
William Kentridge filmje a Splendid Hotelben
Ez a szándékos elfordulás, önkényesség az, aminek keserű utóíze kicsivel a biennále-látogatás után is megmaradt, amit (mármint a biennálét) összességében talán a dekadens szóval foglalhatnánk össze. Mert lehet múlt századi formalista párhuzamokban, asszociatív, érzéki képzettársításokban felfedezni a kortárs művészet aktuális potenciálját, a kérdés az, hogy itt és most mit kezdjünk vele? A két évvel ezelőtti (és az azt megelőző) deklaráltan politikus hangvételű isztambuli biennálék után Bakargiev valószínűleg nemcsak személyes választásaiból fakadóan, hanem azért sem követte a jól bevált, lassan „muzealizálódó“, reflexív-kritikai irányt, mert tisztában volt azzal, hogy a politikusság csúcsra járatása, a társadalmi elkötelezettség hangoztatása a pattanásig feszült török szituációban finoman szólva is visszatetszőnek tűnhet.
Ebben a helyzetben, ahogy az ottjártunkkor megtörtént ankarai merénylet is mutatja, a művészet figyelmet generáló szerepe ugyanis édeskevés.
Nyitókép: William Kentridge: O Sentimental Machine (Channel 1 of 5), video still. Photo: Vimeo.com