A múlt század első másfél évtizede igen termékeny időszak volt a német képzőművészet történetében. Ezekben a hetekben két nagyszabású kiállítás is bepillantást enged az akkori idők pezsgő művészeti életébe. Ezúttal a kölni Wallraf-Richartz Múzeum „1912 – Mission Moderne” című tárlatát mutatjuk be, míg a sorozat második része az esseni Folkwang Múzeum „A színek mámorában. Munch, Matisse és az expresszionisták” című kiállítására kalauzol el.
A kölni tárlat egy meglehetősen drága, de a múzeumlátogatók körében rendszerint nagy érdeklődést keltő divatnak hódol: egy száz évvel ezelőtti kiállítást igyekszik legalább részleteiben rekonstruálni. Az ilyen tárlatok jelentőségét elsősorban nem is az adja, hogy igazi remekművek kerülnek a közönség elé, hiszen többségükkel szerencsére amúgy is rendszeresen lehet találkozni, hanem az, hogy összehasonlíthatóvá teszik napjaink értékítéletét az érintett művészek munkásságának korabeli megítélésével, így láthatóvá teszik az elmozdulásokat. Szerencsés esetekben, mint ezúttal is, amikor az egykori kiállítás architektúrájának elemei is új életre kelnek, a kiállítások rendezési elveinek és gyakorlatának változásait is nyomon követhetjük. Az 1912-es kölni tárlat szervezője a düsseldorfi székhelyű Sonderbund volt, mely 3 évvel korábban jött létre művészek, műgyűjtők, múzeumi vezetők és mecénások részvételével a kortárs német művészet támogatására. A Sonderbund létrehozói között volt Karl Ernst Osthaus, a Folkwang Múzeum alapítója is. A száz ével ezelőtti bemutató már a negyedik és egyben a legnagyobb volt a Sonderbund kiállításainak sorában. Teljes körű rekonstrukciója ma még akkor is lehetetlen lenne, ha minden egykoron kiállított mű túlélte volna a két világháború viharait és valamennyiük jelenlegi tartózkodási helye ismert lenne, hiszen a biztosítási költségek már önmagukban is vállalhatatlan terhet jelentenének. Az eredeti tárlat számai minden képzeletet felülmúlnak: több mint 650 festményt, szobrot és grafikát mutattak be, köztük van Gogh 125 (!), Munch 32, Cézanne 26, Gauguin 25 és Picasso 16 munkáját. Az akkor még kifejezetten konzervatív ízlésű Németországban a posztimpresszionistákkal indító, a német expresszionistáknak, a Brückének és a Blaue Reiternek, valamint a korai kubizmusnak különösen nagy teret adó tárlat kisebbfajta forradalomnak számított és igen fontos szerepet játszott a modern festészet németországi pozícióinak erősítésében, továbbá annak tudatosításában, hogy a német expresszionizmus szerves része az Európa-szerte akkortájt kibontakozott új törekvéseknek. A Sonderbund ügyelt a formára is: a kiállítás céljaira megvásárolták, lebontatták, majd Kölnben újra felállíttatták az 1910-es brüsszeli világkiállítás egyik csarnokát. A párizsi szalonok agyonzsúfolt kiállítási termein nevelkedett nézők számára radikális újdonságnak számított a képek lényegesen szellősebb, egysoros elhelyezése is. A kölni tárlat a minőség és a forma tekintetében egyaránt etalon lett; ezt tekintette mintául az 1913-as Armory Show New Yorkban, de hatással volt még az első, 1955-ös kasseli documentára is.
A kiállítások szervezése persze már száz éve sem ment viták nélkül. Számos művész bírálta az akkor már az élők köréből távozottak túlzott súlyát; Macke például egyenesen hülyeségnek nevezte a Marianne von Werefkinnek 1912. június 1-én írott levelében, hogy a tárlatra több mint 100 van Gogh művet válogattak be. Kritikáját nyilván az is befolyásolta, hogy az általa beküldött 6 képből csak kettőt fogadtak el, de ugyanígy járt Kandinszkij is, míg Campendonknak például minden művét elutasították. Kudarcot vallott a Brücke művészeinek az a Heckel nevével fémjelzett kezdeményezése is, hogy egy külön teremben együtt, egy közösen kidolgozott koncepció mentén felépített anyaggal jelenjenek meg. Osthaus támogatta ugyan az elképzelést, de az végül mégis megbukott a konzervatívabb zsűritagok ellenállásán. Az 1912-es kiállítás fontos érdeme, hogy nem ragadt le a Párizs-Berlin tengelynél, hanem igen jó áttekintést adott néhány más országbeli, így a – nem csak Munchre korlátozott – norvég, a holland, a svájci, az osztrák és nem utolsósorban a magyar festészet és szobrászat progresszív tendenciáiról is. A magyar anyag különösen gazdagnak volt mondható és középpontjában az Orbán, Berény, Tihanyi, Kernstok, Márffy és Czigány által képviselt Nyolcak álltak. Kiállított műveik sorsa különbözően alakult, néhány munka ma múzeumban van, mások magángyűjteményeket gazdagítanak, de például Orbán 1911-es tájképének hollétét a mostani tárlat szervezői sem tudták kideríteni. A Nyolcakon kívül Rippl-Rónai, Hatvany Ferenc, Bornemisza Géza és Bató József festményeit, valamint Vedres Márk, Fémes Beck Vilmos, Köveshalmi Kalmár Elza és Körmendi-Frim Jenő plasztikáit állították ki. A kölni kurátoroknak most 120 művet sikerült újra összegyűjteni és a korabeli hangulatot is megidéző módon bemutatni az egykori anyagból, ami csak igen komoly kutatómunka eredményeképp válhatott lehetővé. A megszerezhetőség szempontja vélhetően felülírt minden más megfontolást, így, bár nagyszerű munkákban gyönyörködhetünk, ráadásul a legnagyobb sztárok mellett mára már kissé elfeledett művészektől is, de az arányok gyakran mások, mint az eredeti tárlaton voltak. Ez a megállapítás a művészekre éppúgy vonatkozik, mint az egyes irányzatokra vagy a különböző műfajokra. Az egykori magyar anyagból három festmény (a Lovasok a vízparton Kernstoktól, a Fotelben ülő nő Berénytől és egy váci városkép Márffytól) és Köveshalmi Kalmár Elza táncoló fiút ábrázoló apró bronza látható most is Kölnben. A tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung egy Cézanne-csendélet mellett éppen ezzel a szoborral illusztrálja a kiállításról szóló beszámolóját, azon füstölögve, hogy miközben a női alkotók már a száz évvel ezelőtti tárlaton is alul voltak reprezentálva, most egyedül ez a Köveshalmi Kalmár szobor képviseli őket.
Az anyag még így, az eredetihez képest töredékes voltában is alkalmas az egyes irányzatok és az egyes alkotók közötti intenzív kölcsönhatások szemléltetésére, melyeknek létrejöttében éppen az ilyen kiállítások játszottak nagyon fontos szerepet. Akkortájt egyébként divat volt úgy tenni, mintha ezek a hatások nem is léteznének; Karl Schmidt-Rottluff és a többi Brücke-művész például egyszerűen letagadta azt a nyilvánvaló tényt, hogy Munch munkássága jelentősen befolyásolta saját világlátásuk és stílusuk kialakulását; Ernst Ludwig Kirchner pedig inkább visszadatálta több festményét, nehogy a Vadak, Matisse, Derain vagy Vlaminck epigonjának tekintsék. A múzeum előtti hosszú sorok jelzik, hogy a közönségsiker a kritikusok némi dohogása ellenére ezúttal nem marad el, erre a klasszikus modern festészet legnagyobb húzónevei önmagukban garanciát jelentenek. Mindenképpen külön említést érdemel a kiállítás katalógusa, ami feltehetően az év művészeti könyv-slágere lesz. Nehéz (3 és fél kilós) és drága (50 euróért adják), de teljes körűen feldolgozza az eredeti kiállítás anyagát, kitűnő minőségben, egész oldalon reprodukálja a most bemutatott műveket és élvezetes tanulmányokban elemzi a múlt század első másfél évtizedének legfontosabb képzőművészeti irányzatait. A kiállítás december 30-ig látogatható.