„Lassan minden semmi” – int a távol-keleti bölcsek egykedvűségével lemondásra a kiállítás első termében pár lámpabúrára ragasztott fekete betű. De nincs igazuk! Csontó Lajos, a szentendrei gyökerű kortárs grafikus-fotográfus a kilencvenes években színre lépő neokonceptuális nemzedék egyik legkiválóbb képviselője. Csontó visszanyúl a fotókkal és szövegekkel operáló hetvenes évekbeli konceptuális művészethez, de a kidolgozatlanság, a szikár köldöknézés és az önmagába záródó teória helyett jól szabott és zamatos installációkban gondolkodik. A kevert műfajú munkák a rövid feliratok és a hozzájuk társított tárgyak vagy fotók együttesére építenek. Egy fejmagasságban fellógatott, derengő fehér fénnyel megvilágított kislányruha mellett vetítőgép sorolja a monoton válaszokat: igen mami, nem mami, igen papi, nem papi. A bármilyen társadalomkritikus és gender-ügyi összefüggésbe is beilleszthető költői művel szemben a többi – rendszerint videóval megtűzdelt – installáció filozofikusabb síkon mozog. Csontó munkáiban egy ifjúkori vágyakon, oktalan lelkesedésen túli bölcs tanító személyisége körvonalazódik, aki már bejárta a végtelen ürességet is, s most már sztoikus mosollyal az ajkán ismételget pár paradoxonnak tűnő életvezetési maximát. Például, hogy „van már idő” és hogy „nincs már idő”. Ez a két mondat durva zsákvászonra van felfestve, aminek szőttesét láthatatlan kéz fejti le két párhuzamos videó filmkockáin. A pár perces meditációs gyakorlatnak is beillő, oda-vissza lejátszott, precíz filmecskék egy szemeteszsákokból megszőtt paravánfal képernyőin futnak. Amin – nem is mellesleg – az időkérdésen túllépő (jézusi) tanítás díszeleg, szintén szemeteszsákból kirakva: „Ne félj”. Csontó egy jól megdolgozott installációba rántja össze az elmúlás összes nagy kérdését, életünk előttünk lepergő filmjét, az életigenlést és a vanitatum vanitast, a tennivágyást és a tehetetlenséget, a Végítéletet és rendíthetetlen bátorságot. És mindezt olyan meggyőzően, hogy eszünkbe se jut kóklerségre gyanakodni vagy kételkedni tudásában – nem úgy, mint a legtöbb szentendrei önjelölt házi-guru esetében. A földszinti teremsort elfoglaló, sötétet igénylő munkákkal szemben a kiállítóerem felső szintjét egy hatalmas, összefüggő fotós installáció borítja el. A tárlatnak címet adó (Irodalom) fényképfolyam a kép és a szöveg kettősére épül. A falakat olvashatatlanságig elkent szélű írott sorok és üveglapok mögé tett fotómozaikok borítják. A befogadhatatlan mennyiségű képáradat a szemlélődő fényképész látásmódját dokumentálja, az élet apró szépségein elmélázó művészét, aki esendőbb, mint a videók bölcse, de egy-egy street artos feliraton azért ő is elmereng: „nem adok, nem kérek”, „nem érzek, nem félek”.
Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza
2007. december 14.–2008. január 13.