BE: Újra visszakanyarodnék egy korábbi kérdéshez, hogy mi tartozik ehhez a Dilemma címmel kiállított anyaghoz. Van ott a „háttérben” egy üres múzeumi tér, számomra ez a láthatatlan üresség nagyon erős, és komoly jelentése van.

NI: Ez nekem is fontos. Ezért mondtam korábban, hogy úgy látom ezt a művet, mintha egy fehér, üres lapokból álló könyvhöz írott kommentár lenne. Az is nagyon lényeges, hogy ez nem egy bezárt tér. Sokáig nem tudtam, hogyan zárjam le azt a felső részt. Mert ha ez itt lent egy kommentár, akkor oda minek engedjük be az embereket? Nézzék az üres teret? Nem kell látniuk. De az is kérdés volt, hogy tiltva legyen-e? Nem volt okom sem üresen bemutatni, sem megtiltani, hogy bemenjen valaki. Csak jelezni tudom, hogy azt a teret, azok miatt a dolgok miatt, ami a lenti részben a két filmen megjelenik, üresen hagyom, mint egy lehetőséget.

BE: Számomra ebben az üres térben két erős jelentés van: az egyik egy kiállítás lehetősége, a másik, hogy ezzel állást foglalsz.

NI: Az üres teret ugyanúgy a mű részének tekintem, mint az elterelőt, a két videót, a lenti teret, amit használok, a megszervezett két beszélgetést [a szakmait és a megnyitót], valamint a decemberre tervezett harmadikat, ami elmaradt. Azért volt fontos ez a fekete jelzőszalag kordon, amit használtunk, mert ez egy közmegegyezéses jel; valójában egy elterelő. Tulajdonképpen csak jelzés szinten mutatom, de inkább ajánlom, hogy ne arra menjenek, mint egy színházban vagy egy konferencián.

BE: Hogyan artikulálódott benned, hogy a kétségeid, kérdéseid – a dilemma legyen a kiállításod témája?

NI: A tanításon keresztül jöttem rá, mit kell csinálnom. A diákjaim mindenféle terveket hoznak, amiket művészetnek gondolnak, de látom rajtuk, hogy ezek a dolgok nem is igazán érdeklik őket, csak azt feltételezik, én gondolom majd azt, hogy művészet. Azt mondom nekik, gondolják végig, mit csináltak tegnap este, vagy általában azt, amivel foglalkoznak, és akkor kiderül, azok a dolgok sokkal inkább nevezhetők művészetnek. Próbálom meggyőzni őket arról, hogy az a művészet, ami valóban érdekli őket. Azt hozzák be nekem és arról beszélgessünk, mert én arra vagyok kíváncsi, ami az ő kommunikációs eszközük, hogy azt én megpróbáljam professzionális segítséggel ellátni, megtanítani kifejteni ebből a hozott anyagból a legjobb lehetőségeket.

Egy adott ponton felismertem, hogy magamtól is meg kell kérdeznem, mit is csinálok én most? Megpróbálom a dilemmámat valamilyen formába önteni. Akkor mi a mű? A dilemma! Eleinte nem gondoltam, hogy ebből egy video lesz, csak annyit tettem, hogy beemeltem azt, amivel éppen foglalkoztam, mint egy témát. Világossá vált, nem tudok mást tenni, mint abban a térben, vagy annak egy bizonyos szegmensében, ahol nekem kiállítanom kell, ezt el fogom mondani, leülök és elmesélem.

Volt még egy előzmény. Amikor az ember egy ilyen kiállításra készül, szereti tudni, a kortársai pillanatnyilag mit tartanak fontosnak megmutatni a világról. Ekkor rendeztek Koronczi Endrének kiállítást a MODEM-ben. Elmentem Debrecenbe, és ez pontosan egyszerre történt azzal, hogy Endre felhívott, mert akart velem egy interjút készíteni a m.ikon-ba.

Amikor felvettük az anyagot, interjún kívül rákérdezett arra, hol tart a projektem. Akkor fogalmaztam meg azt, ami itt látható [Közérzet]. Ez augusztusban történt, de akkor még nem volt szó arról, mi lesz itt kiállítva, szeptemberben pedig rájöttem, hogy az én témám a dilemma, és ez egy video lesz. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy kivel vegyük fel. Nem akartam egy nyilatkozatot mondani, tudtam, hogy valakivel erről beszélgetnem kellene, és mivel Endrével az egymás iránti érdeklődésünk kölcsönössé vált, felhívtam; majd ezután kezdődött a közös munka, és jött létre egy szervezett, de mégis közvetlen beszélgetés [*Lábjegyzet].

BE: Koronczi szerepe ebben olyan mint egy katalizátoré – segített ez a mű formáját megtalálni?

NI: Ez is igaz, de az ő gondolkodása nagyon különbözik az enyémtől. Én sokkal inkább hajlamos vagyok elmenni politikus irányba, Endre pedig próbálja a pszichológiai aspektusokat is bevonni. Egészen más szempontokat hoz be, ami tőlem eléggé idegen, de hozzásegít ahhoz, hogy azt, amit gondolok, egy kicsit rétegzettebbé formáljam. Nagyon jó beszélgetőpartnerem volt ebben a projektben.

BE: Ezzel a kiállítással a nyílt beszéd nehézségére is rámutatsz, akár társadalmi vonatkozásban, akár egy szűkebb közegben. Számomra ez arról is szól, milyen nehéz – pro és kontra – nyíltan állást foglalni. Ennek az egyik tanulsága, amit példaként felhoztál: ha tiltakoznak valamiért az emberek, az lehet, hogy ott és akkor sikertelen, de a későbbiekben jelentőssé válhat az állásfoglalásuk.

NI: Ebben bízom, mert egyébként elmehettem volna pszichoterápiára is. Ez az összes többi munkámban is így van. Heller Ágnes nagymamájával kapcsolatban is megláttam valamit, amit úgy éreztem, közölnöm kell. De a politikai körülmények nem tették most lehetővé. Amit itt felvállaltam, attól azt reméltem, lesz egy ilyen üzenete és értelme is, mint amit említettél.

Ezt a két videót hosszú ideig nem láttam. Az első vágása után úgy gondoltam, nem nézem meg, mert nem akartam magam befolyásoltatni Koronczi Endre által. Úgy vettük föl az Ernst Múzeumban a hosszabbik, második filmet, hogy még mindig nem láttam az elsőt. Teljesen eltávolítottam magamtól. Amikor a felére megvágtuk a későbbi filmet, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos aspektusok hiányoznak belőle. Endre ajánlotta fel, hogy nézzem meg az ő filmjét is. Megnézve az első filmet, rá kellett jönnöm, hogy abban olyan dolgok is elhangzanak – lehet, hogy sokkal emocionálisabb vagy erőszakosabb módon –, amelyek által ez a két film együtt teljesebb képet ad arról, amit én az egész projekt alatt folyamatosan gondoltam. Akkor kérdeztem meg Endrét, hajlandó-e arra, hogy az első videót itt a múzeumban bemutassuk. Így ez az ő filmje, én abba nem nyúltam bele, és megegyeztünk, hogy mindkét film vetítésre kerül majd.

BE: Ha a dilemma természetére gondolunk, sokkal jobb két filmet bemutatni, mint egyet.

NI: Tulajdonképpen három esemény van bemutatva: Koronczi Endre filmje [Közérzet], az itt készült beszélgetés [*Lábjegyzet] és maga a kiállítás [Dilemma].

BE: És a kiállítást megelőző szakmai beszélgetés, aminek kivonata a kiállítás kísérőfüzetében olvasható?

NI: Ami a mű folyamatának alakulását igazán befolyásolta az az előző három. A szakmai beszélgetés volt az első alkalom, amikor külső szemlélőknek mutattuk be a filmet, ilyen szempontból feltétlenül fontos, amit kérdezel, de a konfrontáció szempontjából ez a három az, ami számomra lényegesebb volt. De természetesen a tegnap [2011. december 7.] elmaradt beszélgetés is ide tartozik, amin csak Endrével voltunk jelen.

BE: Azt hittem, oda csak a barátaidat hívtad, mert a Műcsarnok weboldalán feltüntették, hogy elmarad.

NI: Dehogy! Ez meg volt hirdetve! December 5-én még úgy volt, hogy lesz beszélgetés, majd december 6-án este, egy nappal a program előtt tették föl a honlapra, hogy elmarad. Gulyás Gáborral egyáltalán nem sikerült erről egyeztetni, minden úgy volt megcsinálva, hogy lehetetlen legyen megtartani, és a végén közölték: ha akarom, akkor magánrendezvényként lebonyolíthatom. Nem szabtak feltételeket, hogy használhatom-e a múzeumot, lesz-e ott teremőr, a villanyt fel lehet-e kapcsolni… stb. Tehát ez egy olyan lehetőség volt, ami nem létezett, de a végén nekem dobták vissza a labdát, hogy csinálhatok ott valamit. Én azért mentem oda, mert ha csak két ember is eljön, aki nem tudta, hogy elmarad a beszélgetés, akkor kötelességem ott lenni. Számomra így is létezett ez az esemény.

BE: Volt közönség?

NI: Nem, de Koronczi Endre eljött. Kérdezte, hogy jöjjön-e, azt mondtam, ahogy akarod. Odamentem este hatra, Endre is megérkezett és ott maradtunk hétig, amíg be nem zárták a múzeumot, tehát ezt veheted úgy, mint egy performanszot, amit a kiállítás részeként fogtunk fel.

BE: A beszélgetés körüli dilemma mintha az állásfoglalás hiányának eredménye lenne, aminek a kommunikációja így elég zavaros lett.

NI: Próbáltam elérni, hogy mondják meg, mit akarnak. De a válasz olyan formában jelent meg, amit mindenhogyan lehetett értelmezni. Tehát egyszerűen olyan válaszokat kaptam, amit úgy érthettem, ahogy akartam. Bárhogy döntöttem volna, mindig lehetett volna azt mondani utólag, hogy a másikat gondolták. Egészen hétfő délig vártam, mert azt gondoltam, ha addig választ adnak arra, hogy szerdán van rendezvény, akkor én megcsinálom. De nem adtak választ, csak este nyolckor: ha akarom, csináljam meg.

BE: Kiket delegált volna a Műcsarnok a beszélgetésre?

NI: Javasoltam, ha jól emlékszem, hét embert, akik közül senki nem felelt meg. Ajánlottak másik hármat, akiket én elfogadtam. Azt gondoltam, ha megegyezünk abban, hogy mindkét fél ajánlhat három embert, akkor rendben van, de ez nem történt meg. Tatai Erzsébetet kértem fel moderátornak (és én mondtam vissza hétfőn a felkérést), aki elvállata, és őt sem fogadták el.

BE: Ez a munkád általános értelemben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a művésznek és az intézménynek milyen kötelezettségei vannak egymással szemben. Azt hiszem, ebben a szituációban, ez is górcső alá kerül.

NI: Egyáltalán nem éreztem komfortosan magam ebben a helyzetben, nagyon kellemetlen volt. Én mint művész – úgy gondolom – a standardokat betartva, mindent megtettem. Időben szállítottam a művet, egyeztettem, sokszor eljöttem, mindent megcsináltam, és Készman József is úgy viselkedett végig, ahogy egy kurátornak viselkednie kell egy művésszel, tehát vele nem volt probléma. Nem ismerem az intézmény konkrét viszonyulását a projektemhez, de az kiderült, hogy ők ezt nem szerették.  

BE: A véleménynyilvánítás szabadsága jutott még eszembe erről az egész komplikált folyamatról. Mintha ez a projekt valamilyen módon erre is példaként szolgálna.
 
NI: Amikor a Stúdió ertével, Érsekújváron, 1987-ben betiltották a fesztiválunkat, Juhász R. Józseffel úgy döntöttünk, akkor is megtartjuk. Ebben semmiféle vakmerőség nem volt, hanem egyszerűen azt gondoltuk, csak akkor nem tartjuk meg, ha fizikailag megakadályozzák, hogy belépjünk az ajtón. Létre is jött a fesztivál, a kiadványunkat ugyan nagyrészt elkobozták – csak néhány darab maradt meg belőle –, de akkor is elmentünk addig a határig, amíg lehetett. Nem szeretem a démonokkal való küzdelmet, amikor nem megyünk el a határokig. Ez a véleményem a művészi szabadságról. Az elmúlt 20 évben nem nagyon kellett elmenni a végső pontig; úgy érzem, nem voltam korlátozva. Mostanában az első ilyen alkalom éppen a Király utcai táblák esetén volt [BP Public Art, 2007], azokat a VI. és VII. kerületi polgármesterek szedették le lakossági bejelentésre hivatkozva – ezzel nem tudtam mit kezdeni. Ha nem szedik le a Műcsarnok emberei, akkor a hivatalból kirendelt rendőrök megsemmisítették volna.   

BE: A jelenlegi kiállításodon el kellett menni a határig?

NI: A családom egyes tagjai és néhány barátom is azt mondta, ezt úgysem mutatják be. De én azt gondoltam, ha nem engedik kirakni, csak akkor nem lesz kirakva. Akkor majd elgondolkodom azon, bemutassam-e egy másik helyen, vagy az épületen kívül, tehát majd meglátjuk. De nem az volt a cél, hogy kipróbáljam, meddig lehet elmenni, hanem azt gondoltam, én ezt megcsinálom. Azt a stratégiát alkalmaztam, ha lehet ezt így nevezni, mint az említett Stúdió ertés fesztivál esetén.

BE: Nem lehet, hogy az intézmény is ugyanilyen „stratégiát” folytat veled? Megnézték, meddig lehet elmenni?

NI: A Műcsarnok hivatalos álláspontja az volt, hogy bár nem értenek egyet a kiállításommal kapcsolatos döntésemmel, a művész és a művészet szabad, tehát csináljak, amit akarok… Én ezt egy 19. századi romantikus gondolatnak tartom, és nem hiszek benne, mint ahogy abban sem, hogy a művész egyedül ül az elefántcsonttoronyban.

BE: De a véleménynyilvánítás szabadságában azért hiszel?

NI: Igen, és azt gondolom, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága itt nem sérül, mert ezt én megtehettem. Ennek a mértékét az fogja mutatni, hogy történnek-e retorziók. A baráti körömből voltak, akik azt mondták, nem fogsz egy jó ideig kiállítani Magyarországon. Azt válaszoltam, akkor majd kiállítok máshol. Bizonyos szempontból könnyebb helyzetben vagyok, mert egyrészt két országban élek, másrészt elég sok a külföldi szereplésem is.
De Magyarországon kiállítani számomra rendkívül fontos. Ezt a projektet bemutatni egy nehéz döntés volt, de azt gondoltam, ha akár retorziók is benne lehetnek a pakliban, akkor sincs más választásom. Mert ha az ember mindig a veszteségeket veszi számba, akkor nem lehet, hogy magát korlátozza?

Én eljutottam oda, hogy magamat korlátoztam, mert már nem tudtam volna örülni annak az eredetileg ide tervezett installációnak. Nem állítom, hogy ennek itt most örülök, de a lehetőségek közül a számomra leginkább elfogadhatót választottam. Ez nem nagy öröm, amikor az ember ezekhez a fázisokhoz eljut.