Jean Giraud, a francia író és képregény-művész, akit a világ leginkább Moebius-ként ismert, március 10-én, szombat hajnalban elhunyt. A vizionárius alkotó lenyűgöző pályáját Paul Gravett írásán keresztül idézzük fel.

A művészet csínját-bínját Mexikóban sajátította el, Diego Rivera és Frida Kahlo iskolájában tanult, majd az Alejandro Jodorovsky-val folytatott közös munka során és az olyan nagy volumenű filmekben való közreműködéssel tökéletesítette készségeit, mint a Tron vagy a A nyolcadik utas: a Halál. A Moebius néven elhíresült francia művész hamarosan korunk egyik vezető képregény-készítője lett.

 

A kortárs francia képregény-művészet két meghatározó alakja Moebius és Jean Giraud valójában egy és ugyanaz a személy. Titokzatos névrokonához hasonlóan (a kétdimenziós, egy oldalú, egy élű papírszalag 1858-as felfedezése egy német matematikus, August Möbius nevéhez fűződik) Moebius és Giraud kezdettől egymásba fonódott. 1963-tól kezdve Giraud illusztrátorként híresült el, majd később mintegy harminc albumot szövegét is megírta, melyek központi figurája a nyers modorú, lázadó amerikai katona, Blueberry hadnagy, akit kezdetben Jean-Paul Belmondoról mintázott, megteremtve ezzel a világ valamennyi médiumának egyik legelevenebb és legemberibb westernjét.

Szintén 1963-ban született a Moebius írói álnév, amit a Hara Kiri magazinnak készített humoros etapok szignózására használt. Ugyan időközben a felnőtteknek szóló szerzői képregény legnagyobb forradalmát élte, a művész Moebius énje csak 1968-ban kerekedett felül, mint teljesen kiforrott, egyéni stílusú, látnoki alkotó, aki a valóságot a spiritualizmussal szintetizálva, fantasztikus univerzumokat hozott létre. A 2011-es párizsi Cartier Alapítványban (Fondation Cartier) tartott mélyelemző, retrospektív kiállítása szépen illusztrálta azt a lenyűgöző pályát, ami az iskolában bukdácsoló diákot a világ egyik legismertebb képzőművészévé formálta. A hosszú út során kétségtelenül nagy befolyást gyakorolt rá Mexikó, hiszen mind a személyes, mind a szakmai fejlődésében elengedhetetlen szerepet töltött be. Az egész 1956-ban kezdődött, amikor a még diákéveit töltő Jean elég képregényt adott el különböző magazinoknak ahhoz, hogy odautazhasson a nyári szünetben, és felvegye a kapcsolatot édesanyjával, aki akkoriban ment újra férjhez.

„Egy Greyhound-i buszutazás során pillantottam meg először a sivatagot, de az a látvány egy életre beleégett az agyamba. Mexikó számomra egyszerűen varázslatos vidék, ami több radikális, Amerika-ellenes művésznek, írónak, költőnek és zsurnalisztának is otthont adott, és biztosította számukra az alkotáshoz szükséges bohém életteret. Ők képviselték a forradalmi kultúra folytatását. Megtanultam, hogy művésznek lenni annyit jelent, hogy a saját történetedet összekapcsolod egy nagyobb történettel, az emberiség történetével. Beavattak a művészet praktikáiba, megismertettek a modern jazzel, a sakk szenvedélyével és a marihuánával, amit nem kifejezetten szórakozásból szívtak, sokkal inkább az alkotás eszközeként használtak. Nem rajzoltam, de a napjaim nagy részét sétálással, eszmecserékkel, megfigyeléssel és elmélkedéssel töltöttem. Úgy határoztam, hogy meghosszabbítom a vakációmat, és kihagytam az iskola harmadik évét. Úgy gondoltam, valami sokkal fontosabbat tanulok meg Mexikóban. Igazam is lett, az élmény véglegesen átformált.”

 

Amikor visszatért Párizsba már túl késő volt ahhoz, hogy befejezze a művészeti iskolát, így Giraud folytatta a képregény-rajzolást, és asszisztensként helyezkedett el, végül pedig a belga Joseph Gillain (Jijé) Jerry Spring cowboy-szériájának társalkotója lett. A mentora többek között speciális ecsetkezelési technikára oktatta, illetve elültette benne a valóságigény és a hitelesség iránti szenvedélyt, ami nagy mértékben meghatározta saját western projektjét, a Blueberry-t.

Giraud 1965-ös visszatérése Mexikóba szintén nagy sarokkőnek számított életében. „Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az ottani művészekkel, de ők egyszerűen eltűntek a föld színéről, és édesanyám házát sem találtam. Éveken keresztül küzdöttem hasonló rémálmokkal: mindig egy nagyvárosban voltam, próbáltam rálelni a házra, de sosem jártam sikerrel. Hat hónap alatt megtanultam, hogyan legyek egyedül a gondolataimmal, miközben megpróbáltam kialakítani saját egyéniségemet, amit függetlenné tettem a szociális interakcióktól. Sok embernek nem adatik meg egyszer sem az életében, hogy teljesen egyedül legyen. Ami engem illet, és csak ajánlani tudom a magányt, hasznos tapasztalat.” Meditáció, varázsgomba, koplalás – mind új lendületet adtak Moebius művészetének a kora 70-es években. Az élmények végül a Métal Hurlant (Heavy Metal) elnevezésű magazin elindításának ötletében, a szárnyas gyíkján vándorló Arzach néma utazásaiban, és a teljes egészében rögtönzött, dimenzióközi Airtight Garage-mondában kulminálódtak 1975-ben.

Mexikó még ugyanebben az évben Párizsban is rátalált a chilei születésű író, rendező, ellenzéki színdarab-szerző, és az abszurd Pánik Mozgalom (Panic Movement) társalapítója, Alejandro Jodorowsky személyében. „Teljesen véletlenül ismertem meg, a Dűne című filmje kapcsán keresett fel. Emlékszem, hogy mintegy fél évvel azelőtt néztem meg A szent hegy (1973) című filmjét, ami teljesen levett a lábamról, mert egy egészen új világlátásra ösztönzött. Jodorowsky látszólag igazi showman volt, de a Tarot munkálatai közben szinte tökéletesen magába mélyedt. Közvetlen bizonyítékot szolgáltatott nekem arra nézve, hogy igenis lehetséges feltárni azokat a bizonyos belső kapukat.”. Ugyan a Dűne-együttműködés végül nem valósult meg, a kilenc évvel idősebb Jodorowsky Moebius egy újabb számottevő mentora és alkotótársa lett, többek közt a The Incal (1981–1989) című tudományos-fantasztikus képregény szövegkönyvét is közösen írták.

A Dűne körüli mozgolódás lehetőséget adott Moebiusnak, hogy bepillantást nyerjen a filmipar rejtelmeibe, aminek eredményeként olyan világhírű filmekben dolgozott, mint A bolygó neve: Halál (1979), a Tron (1982), A mélység titka (1989) és Az ötödik elem (1997). „Los Angeles is Mexikó része, csak az a darázsfészek oldala. Szeretem LA-t, szeretek kocsikázni, és órákat tölteni a dugóban gyönyörű autók között!” Ami a saját ötleteinek megfilmesítését illeti, abban kevesebb szerencséje volt Moebiusnak. „Nem vagyok sem producer, sem pedig filmrendező, én csak rajzolok. A film hatalmas iparág, a képregény sokkal periférikusabb szektor.” (Filmes vonatkozásban az Egyesült Államokban az 1992-es Silver Surfer című képregényéről ismerik, amit a Fantasztikus Négyes második részében filmre is adaptáltak.- a szerk.)

Moebius utolsó mexikói útjára 2007 és 2010 között került sor, amikor az Inside Moebius (Moebiuson belül) című munkába kezdett. Ez a szürreális, némileg Pirandello-utóérzést árasztó, metafikciós alkotás hat karaktert mozgat, akik saját szerzőjük után kutatnak a sivatagban, ami részben egy terápiás jellegű belső utazásként is értelmezhető. „Az ötlet azzal indult, hogy volt némi egészségügyi problémám, és a gyógyszerek, amiket szedtem lyukat képeztek a gyomromban. Éppen egy buszon ültem, és éreztem, hogy most azonnal le kell szállnom. Kiokádtam némi fekete vért, és elájultam. Egy kórházban ébredtem fel, ahol mindenféle csövek lógtak ki belőlem. Az Inside Moebius tehát valójában egy allegória, egy mód, hogy tökéletesen szabadnak érezzem magam, hogy eljátszhassak az énem különböző verzióival, és vidám maradjak.” Ez a hat kötet bővelkedik a szabadjára engedett asszociációkban és az újszerű témákban, sőt még a 9/11-re is reflektál, amikor Moebius bemutatja Osama Bin Ladent a szereplőinek.

„Kezdettől az volt a vágyam, hogy teljesen független legyek, határok nélkül alkothassak, miközben mégis nagy példányszámban tudom értékesíteni a munkáimat. Feszültség mindig van, de a papíron van lehetőségünk választani. Az egyszerű papírlap szűz felülete maga a sivatag.”