artPortal: Biztos elhangzott már a vád az Allegro Barbaro kapcsán, hogy Bartók neve csak a marketing mézesmadzagja, vele „adják el” a kiállítást.
Barki Gergely ( B.G. ): Mindig is tudtuk, ahhoz, hogy egy ilyen rangú intézménybe kerülhessen egy kiállítás, szükség van egy húzónévre. A Musée d’Orsay igazgatója, Guy Cogeval nagy rajongója a muzsikának, az elmúlt két évben több zenei tárgyú kiállítást is csináltak. De ez csak az egyik elem a történetben. Már amikor a Nyolcak pécsi tárlatát készítettük elő, láttuk, hogy nagyon fontos és kevéssé feltárt a zenei szál. A Nyolcak több tagja magas színvonalon muzsikált, sőt, Berény Róbert komponált is. Szintén Berény volt az, aki az első igazán jelentős kritikákat írta Bartókról a Nyugatba. A Nyolcak kiállításainak kísérőprogramjaként a festmények között Bartók és Kodály adott hangversenyt. Nem volt tehát meglepő, hogy egy ponton bevillant nekem az ötlet: mi lenne, ha egy olyan magyar modernizmus tárlatot csinálnánk, amely Bartók Béla köré épül. Elkezdtem címen is gondolkodni, és rögtön adódott az Allegro Barbaro. Utóbb kiderült, volt már több kisebb kiállítás is ezzel a címmel, ami nem is csoda, hisz nagyon gazdag az asszociációs hálója ennek a két szónak. A Barbaro összecseng a vadakkal, a nyerseséggel, a barbár magyarokkal, és már most látszik, hogy rögtön értik Franciaországban is. Ráadásul Bartók 1911-ben komponálta ezt a művét, egy hónappal a Nyolcak nagy kiállítása előtt, egy ironikus önarcképnek szánta, mintegy válaszul arra az értetlenségre, amivel a kritika a darabjait fogadta. Ez is egy párhuzam egyébként, hiszen a Nyolcak tárlatainak is hasonló volt a recepciója. Ez volt tehát a kiindulópont. Rockenbauer Zoltánnal kevesebb, mint egy hónap alatt kialakítottuk a kiállítás koncepcióját, és Baán László egy portfólióval felkereste a Musée d’Orsay igazgatóját. Szerintem pontosan tudta, hogy Guy Cogeval már csinált zenei tárgyú kiállításokat, és hogy ez a téma érdekelni fogja. Biztos vagyok abban, hogy ha nem Bartók lett volna a „zászlóshajó”, sokkal nehezebb lett volna sikert elérni.
János Mattis-Teutsch (1884-1960) Táj, 1917 körül
Oil on card, 50×50 cm Budapest, Hungarian National Gallery
© DR – Museum of Fine Arts – Hungarian National Gallery, Budapest 2013
A zenei szálon túl, a kiállítás egészére jellemző egyfajta összművészeti kitekintés. Ez nyilván a korból is fakad, amikor egyszerre jelentkeztek a zene, az irodalom és a képzőművészet új irányzatai.
B.G.: Ezek a törekvések mind egyszerre jelentkeztek valóban, noha különböző stílusok keveredtek: a szimbolizmustól az expresszionizmuson, a szecesszión, a posztimpresszionizmuson, a fauvizmuson, a kubizmuson át az expresszionizmusig. A különböző művészeti ágak képviselői egyformán meg akarták újítani a saját területüket, és ebben egymásra találtak. Elég arra gondolni, hogy a Nyolcak az Új képek címet adták bemutatkozó tárlatuknak, ami utalás volt Ady Új versek kötetére. De ide kapcsolódik az Új Magyar Zene-Egyesület is, amelyet Bartók, Kodály és Weiner Leó hoztak létre 1911-ben. Mindegyikük pályájának alakulásában óriási szerep jutott Párizsnak, sokan közülük ott ismerkedtek meg. Ady kötődése a francia fővároshoz közismert, Márffy Ödönnel ott kötnek barátságot. De Bartók és Berény is egyszerre vannak kinn 1909-ben, és mikor Bartók hazamegy, Berény viszi a kottáit különböző helyekre, és próbál támogatókat szerezni a komponistának. A leveleikből kiderül, hogy már akkor szövetségesek. Ráadásul nem arról van szó, hogy Bartók felfedezi a modern művészetet, hanem pont fordítva: a festők vették észre a rokonságot: azt érezték meg, hogy ez a nyers új erő ugyanúgy jellemzi Bartók zenéjét, mint az ő festészetüket. Bartók 1907-ben kezd el népdalokat gyűjteni, és ugyanebből az időszakból jó néhány olyan képzőművészeti alkotást találtunk, amely népművészeti ihletésű, úgyhogy lesz egy ilyen szekció is.
Berény Róbert (1887-1953) Szalmakalapos önarckép, 1906
58,5×44 cmBudapest, Szépművészeti Múzeum – Galerie nationale hongroise
© Galerie nationale hongroise, Budapest/Róbert Berény
Berény festette a legismertebb Bartók-portrét is, amelyet eddig nem sikerült kiállítani.
B.G.: Ez nagy szívfájdalmam, mert sajnos most sincs kiállítva. A svájci Sacher Stiftungnál helyezte letétbe a tulajdonos, Bartók Péter, és nem kölcsönzi semmilyen kiállításra. De nemcsak a Nyolcak tagjai fedezték fel maguknak Bartókot, hanem például a magyar avantgárd művészei, élükön Kassák Lajossal. A Ma által szervezett matinékon is többször szerepelt, sőt a folyóirat egy egész számot szentelt Bartóknak. Ezeket a kapcsolódási pontokat korábban nem tárták fel ilyen részletesen, tehát ez a munka is tulajdonképpen a kiállítás hozadéka. De mindezeken túl igaz az, hogy egy árut csak úgy lehet eladni, ha annak normális brand-je van. Ugyanakkor mi azt akartuk, hogy a Bartókról meglévő kép is sokkal árnyaltabb legyen a tárlatnak köszönhetően.
A kiállított anyagban meglehetősen sok képpel szereplő Czóbel Béla az, akit leginkább ismerhetnének Párizsban.
B.G.: Az az igazság, hogy ezt csak mi gondoljuk így. Néhány évtizeddel ezelőtt még inkább benne volt a köztudatban, hiszen a fél életét Franciaországban töltötte, volt több kiállítása is. Czóbel és Berény egy teremben állított ki a Vadakkal. 100 évvel ezelőtt még simán a Vadakhoz sorolták őket, de azután a hosszú évtizedek során kikoptak a köztudatból. Többek között azért is, mert Czóbel fauve-os műveinek nagy része elveszett.
Ezen a téren nem történt változás a kiállítás szervezése közben? Merthogy az elmúlt évek tárlatai előtt-után számos lappangó mű előkerült.
B.G.: Arra számítok, hogy majd az elkövetkező hónapokban fognak előkerülni művek. Biztos vagyok abban, hogy Franciaországban több festmény is lappang, ebből a szempontból is nagyon fontos ez a tárlat. Egyébként a párizsi kiállításon ott lesz Czóbel több olyan műve is, amelyeket korábban nem sikerült megszerezni: az egyik legfontosabb a Szalmakalapos férfi, amelyet több mint egy évtizede folyamatosan próbálok kölcsönkérni különböző kiállításokra a kép amerikai tulajdonosától, de eddig soha nem jártam sikerrel. Gondoltam egy nagyot, és kiutaztam hozzá Chicagóba, abban bízva, hogy a Musée d’Orsay rangjára való tekintettel kivételt tesz. Napokig győzködtem, de ennek ellenére határozott ígéret nélkül jöttem haza. Ezután hosszú levelezés következett, de a lényeg az, hogy végül odaadta.
Márffy Ödön (1878-1959) Kerpely Jenő portréja, 1913, 127 x97,5 cm
Budapest, Sáránszki Art Solutions, collection Particulière
© Photo Árpád Fákó/DR
A kiállítás körüli média-hype azt jelenti, hogy nagy áttörésre készültek?
B.G.: A bécsi tárlattal, sőt már korábban, a Vadak franciaországi turnéjával kikerültünk a nemzetközi porondra, bár akkor kisebb vidéki múzeumokban voltak láthatóak a képek. Viszont a katalógus nagyon sok helyre eljutott. Ezt onnan is tudom, hogy nem egy külföldi kolléga keresett meg ennek kapcsán. Utána következett a belgiumi kiállítás, és most a Musée d’Orsay, amely már a kánonformáló múzeumok közé tartozik. Az is érdekes, hogy a franciák nemrégiben vettek egy festményt Rippl-Rónai Józseftől, amelyet el is helyeztek az állandó kiállításban. Amikor Guy Cogeval Budapestre jött tárgyalni az Allegro Barbaro kiállítás részleteiről, bement a Virág Judit Galériába, és vásárolt egy képet Rippl-Rónai „kukoricás” korszakából. De ezzel párhuzamosan a chicagói Art Institute is vett egy fantasztikus Rippl-Rónai művet. Egyébként a Musée d’Orsay másik nagy időszaki kiállításán is láthat a közönség magyar művet: a férfiaktokról szóló, hallatlanul izgalmas kiállításon nézhető meg Perlrott Csaba Vilmos egyik alkotása, amelyet Pécsről hoztak el. A magyar modernizmus kiállításra készülve több katalógust átnéztek, így figyeltek fel erre a képre, sőt Guy Cogeval, az igazgató elmesélte nekünk, hogy Kernstok Lovasok a víz partján című óriáskompozícióját is el akarta kérni, de meg volt győződve arról, hogy az a mi kiállításunkon lesz kiállítva, így végül nem kérte. Amúgy én is érzem a várakozást idehaza az „áttöréssel” kapcsolatban. Annál nagyobb elismerés nem kell a magyar modernizmus művészetének, mint hogy a Musée d’Orsay-ben egy önálló kiállításon jelenik meg. Ha ezt követően mondjuk egy amerikai vezető múzeumban is tudnánk csinálni egy hasonló kiállítást, akkor tényleg azt mondhatjuk, hogy onnan feljebb már nincs hová. Azt hozzá kell tennem, hogy az igazi áttöréshez a hazai szakmának is nagyon sok mindent el kell végeznie: meg kell születniük nagy monográfiáknak, méghozzá angol nyelven. Csak akkor tudnak integrálni minket a saját elképzeléseikbe, ha van elegendő anyaguk, információjuk. Tavaly volt egy fantasztikus utazó kiállítás Franciaországban és Amerikában a Stein-családról, akik a huszadik század elején működtettek egy szalont párizsi lakásukban. Nevükhöz fűződik Matisse-nak és Picassónak a felfedezése és patronálása, valamint egy fantasztikus műgyűjtemény létrehozása. A kiállítás bemutatta, miket és hogyan gyűjtöttek, hogyan formálták a kánont. Megkeresett ennek a tárlatnak a kurátora, és kért tőlem anyagot Steinék magyar kapcsolatairól. Később tartottam erről a témáról egy előadást a Metropolitan Múzeumban. A szakemberekből álló közönség teljes megdöbbenéssel hallgatta, milyen hihetetlen gazdag szálakkal kapcsolódik a magyar modernizmus a franciákhoz, és a Stein-családhoz is: Perlrott, Czóbel, Berény minden szombati szalonon ott volt, Matisse festőiskolájának tanítványai között is több magyart találunk. A Steinékről szóló new york-i tárlaton ennek az együttműködésnek köszönhetően szerepelt egy Perlrott Csaba Vilmos kép, amely Matisse iskolájában készült. Most éppen egy kubizmussal foglalkozó projekten dolgoznak a Metropolitan Múzeumban, és meghívtak, hogy magyar oldalról vegyek részt a munkában. Ilyen hozadéka is van egy-egy kiállításnak, illetve a katalógusban angolul megjelenő tanulmányoknak.