A szitálós és szürke novemberi délután még hangulatot is hozott a beat-korszak megidézéséhez. Ahhoz azonban minimum benzendrines welcome-drinkkel kellene fogadnia a Ludwig Múzeum teremőreinek a látogatót, hogy az érdeklődő kellőképp ráhangolódjék a Beat-nemzedék / Allen Ginsberg című tárlatra. Már csak azért is, mert az „eksztázis-tabletták” előfutárának számító mélakórűző benzedrint a feltörekvő beatnemzedék tette legendás ajzószerré az 1950-es években. A Ludwigban is megidézett Jack Kerouac, William Burroughs és a címadó Ginsberg egyaránt ezzel a szerrel pörgették magukat. (Nem mellesleg Ian Fleming az 1950-es évek derekán született első Bond-írásaiban szintén benzedrintablettákkal turbózta rettenthetetlen és nőcsábász hősét – demokratikus cucc volt ez a javából.)
Bob Donlin, Neal Cassady, Allen Ginsberg, Robert LaVigne és Lawrence Ferlinghetti, City Lights Books, 1955. ©
Fotó: Allen Ginsberg Estate
Tudatmódosító híján azonban nem a beat-, hanem az 1990-es évekbeli projektor-korszakba röpíttetünk vissza. Akkortájt volt trendi az efféle csupa-csupa videós installáció. (A vetítővásznak között megbúvó munkaasztalokra állított ledképernyők utalnak csak a jelenre.) A vásznakon és a monitorokon magyar feliratos interjúk peregnek, dokumentumfilm-részletek, visszaemlékezések – köztük az utazó kiállítást jegyző kurátor, Jean-Jacques Lebel egynémely mozija. A szürrealistaként induló happening-művész performer ezzel a válogatással finoman szólva sem dobott nagyot. Pedig a mozgóképeket az ember még meg is nézné valamely népszerű tévés dokucsatornán, de így egymás mellett, végtelenítve pergetve csak a kedvet szegik. A kinagyított kéziratoldalak vagy a vetített fotók – köztük Ginsberg valóban kordokumentumként szolgáló sajátjai és sok valóban izgalmas korabeli fekete-fehér kocka – előtt elmélázni nem lehet, de átlapozni sem az unalmasabbját. Monoton diavetítésbe fullad az egész – kevés vagy sok, de sohasem jól eltalált mennyiségű, bennfenteskedő szöveges magyarázattal.
Allen Ginsberg, Peter Orlovsky és a Rocky Flats Truth Force pártfogói feltartóztatnak egy vonatrakománynyi hasadóanyagot 1978. július 14-én; a Plutonikus óda keletkezésének ideje © Fotó: Steve Groer, Rocky Mountain News
Irodalomtörténeti tárlatnak nem, képzőművészeti kiállításnak pedig végképp nem nevezhető a Ludwigban januárig megtekinthető Beat-nemzedék, amely a beat generáció társadalmi kontextusát sem mutatja meg igazán, s esztétikai fogódózókat sem igen kínál. Lebel ezzel már az Európa-szerte körbehakniztatott utazócsomag összeállításánál tisztában lehetett, köszöntőjében úgy szabadkozik ugyanis, hogy „ez inkább vizuális és akusztikus antológia”. (A Ludwig falain valóban lógnak is a fülesek szép sorban: meghallgatható néhány emblematikus beat-mű a szerzők előadásában, valamint az interjúk, dokufilmek hangsávjai, no meg az aláföstő muzsikák.)
Az irodalmat nem könnyű begyömöszölni a „white cube”-ba, bár a zenével egyszer már sikerült a mutatvány: A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött című kiállítás remek példa volt arra, hogyan élnek meg a társművészetek a kortárs művészet közegében, s a kiállítási térben hogyan tehetők elevenné és érthetővé a dokumentumok. A beat-irodalom, a maga újszerű szövegalkotási módjaival rengeteg mindent felkínált volna, esztétikai, képzőművészeti kapcsolódásokat evidensen. Éppenséggel Allen Ginsberg személyéhez és munkásságához még magyarországi vonatkozásokat is mutathatott volna a budapesti kiállítás: Ginsberg többször járt nálunk, hang-és képfelvételek is megörökítik. Még epizódszerepre is vállalkozott a Kopaszkutya című filmben, 1981-ben.
Annyi bizonyos, hogy fakultációra nem hoznám ide a fejlődés-lélektanilag hasonló beates életérzés-stációnál tartó ifjúságot. Nem értenék ugyanis, hogy miképp is forgathatták fel a fél világot ezek a vásznakon látható, ártalmatlanul mókázó, joviálisan szorongó futóbolondok.
Beat-nemzedék / Allen Ginsberg. 2014 január 12-ig, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Bp.
‘Danger’ (Veszély) – William S. Burroughs portréja a Théâtre Odéon előtt, Párizs, 1959. A Barry Miles Archive jóvoltából
© Fotó: Brion Gysin, Meztelen ebéd sorozat, Párizs, 1959. október
Allen Ginsberg, William Burroughs és Jean Genet kart karba öltve sétálnak keresztül Chicago Grant Parkján az 1968-as Demokratikus Konvenció idején © Fotó: Mary Ellen Mark