Mint palackból kiszabaduló szellem, úgy tobzódott az akadémizmust maga mögött hagyó, konvencióktól megszabaduló, új eszméket hordozó, új irányzatokat elindító, vég nélküli kísérletezésbe fogó XX. századi képzőművészeti, építészi és zenei világ. Hogy miben is áll ez a művészetben bekövetkezett Big Bang, és hogyan találtak folytatásra benne a kortárs alkotók, azt mutatja be a Centre Georges Pompidou saját gyűjteményének anyagából válogatott, több fejezetre osztott kiállítás. A különböző témák szerinti csoportosítás lehetővé teszi, hogy szembesítse egymással a legkorábbi újítók és mai utódaik munkáit.
A tárlat egyik alapfejezete a Destruction, a rombolásból születő új. A kubisták félredobták a klasszikus perspektívát, a valósághű ábrázolást, egyszerű formákká redukálták a tárgyakat, míg az expresszionisták deformálták az emberi alakot, arcot. Az emberi test tökéletes ábrázolásának helyét az ember újfajta megjelenítése vette át, mint azt a Picasso festményein megjelenő kubisztikus női figurák, Giacometti végletesen elnyújtott alakja, a Femme debout (1959–60), Thomas Schütte életnagyságúnál többszörös méretű, esetlen alumíniumembere, Bruce Nauman filmje, a Pulling Mouth (1969), Willem De Koonig szobrának, a The Clamdigger-nek ijesztővé deformált férfije és a dél-afrikai Marlène Dumas portrésorozata, a Mixed Blood (1996) példázza. A Káosz-teremben azt az utat követhetjük nyomon, amely Robert Delaunay 1910-es La Ville-jétől (Város) és Georges Braques 1911-ben készített csendéletétől, a Nature morte au violon-tól (Csendélet hegedűvel) Jackson Pollock 1948-as festményén, a Black and White-on át, Coop Himmelb(l)au Complexe d”appartements, Vienne, 1983 című, kartonból, fából, drótokból összeállított zürzavaros lakásegyütteséhez vezetett. A Cité abstrait, absztrakt városként jelölt teremben a De Stijl és a Bauhaus képviselőinek – többek között Piet Mondrian, Theo Van Doesburg, Rietveld, Kandinszkij, Moholy-Nagy László, Breuer Marcel és Molnár Farkas – munkái láthatók. Tovább folytatva utunkat, több helyen is szembesülünk azzal a hatással, amit Mondrian primer színekkel, vízszintes és függőleges vonalakból szerkesztett, kompozíciói gyakoroltak a geometrikus absztrakt, illetve a minimal art követőire. A kiállítás következő ugyancsak több alcsoportra osztott fejezete, a Construction/Déconstruction. A látogató azt még megérti, (annál is inkább, mivel minden teremben talál rövid eligazítást), hogy miért került ide a konceptuális művészet, Marcel Duchamps La Boîte verte-jével (Zöld doboz, 1934), és Joseph Kosuth fehéren világító neoncsövekből kiírt One color, Five Ajectives-jével (1966), vagy a természetestől eltérő méretarányú alkotások csoportja, benne Robert Hains egy oroszlánt életnagyságban ábrázoló gyufásdobozával (1967), Gaetano Pesce gigantikus méretű olvasólámpájával (Moloch, 1970–71), és indokoltnak tartja Marcel Janco, André Kertészt, Ron Arad és Robert Morris tükröt felhasználó alkotásait is, de arra már nehezen talál magyarázatot, hogy miért került ide a Procédures Violentes (Erőszakos eljárások) kategóriája többek kozött Arman szétvert zongorájával, a Chopin’s Waterloo-val. És vajon mi indokolja, hogy a monokróm szekció az első részben (Destruction) kapott helyet, míg a Salle blanche (Fehér terem) a másodikban. Természetesen egy-egy művet különféle aspektusból is meg lehet közelíteni, amint azt azok, a már többször látott művek is bizonyítják, amelyekkel korábban a Pompidou Központ egészen más tematika szerint rendezett kiállításain már többször is találkozhattunk, az jelenlegi rendezési elv azonban kétségek között hagyja a nézőt. Háború, szex, archaizmus, melankólia. A továbbiakban ezeket a témákat – más-más korokban, különböző felfogásban – feldolgozó, és szintén több alcsoportba besorolt műveket láthatunk. Victor Brauner nácizmust kifigurázó, figyelemfelhívó Hitler-portréja 1934-ből, Picabia 1946-47-ben festett szem nélküli arca, Arman gázmaszkjai (A Home, Sweet Home, 1960) és a jugoszláv háború eseményeitől elborzadó Markus Lüpertz festménye, az Exekution (1992), a XX. század tragédiáira emlékeztetnek. Gary Hill filmjének lepergő homokja a Meditations-ban (1979 -1986) az elmúlást, Balthus Alice-a és Bellmer Poupée-ja (Baba) az erotikát idézi, míg Brassai és Victor Burgin fotóin, Larry Rivers festményén, az I like Olympia in Black Face-en a testi szerelem rabszolgái, a prostituáltak jelennek meg.
A «Big bang» igencsak próbára teszi a látogatót. A Pompidou Központ ugyanis, hagyományaihoz híven, ez alkalommal is olyan mennyiségű anyagot felvonultató kiállítást rendezett, hogy a néző egyszeri látogatás alkalmával a látottaknak csak töredékét képes befogadni.
A kiállítás 2006. március 6-ig, kedd kivételével naponta 11-től 21 óráig tart nyitva.